Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 9. rész: A tágabb család, mint erőforrás

Ha hagyománya van, ha így szokás, vagy egyszerűen így akarják, így előnyös. A lényeg az, hogy mindenki elfogadja az adott életszakaszban neki megfelelő szerepet. A mai individualista társadalomban a legtöbb esetben a fiatalok nagyobb távolságot szeretnének – ennek is vannak előnyei és hátrányai. A nemzedékek együttműködésének, ha olajozott, számos előnye van. Az idősek nem maradnak egyedül. A fiataloknak szüksége van segítségre. A kisgyerekeknek jót tesz, ha sok élményt megélnek, sokféle életformát látnak, ha van élményük tágabb családról, családi hálóról, a nagycsalád adta elemi biztonságérzetről, a családi-rokoni nyüzsgésről. Nagyon sok élettörténetet lehet hallani, ahol valamelyik nagyszülő játszott igen fontos támogató, tápláló, felszabadító, akár életmentő szerepet. Egy-egy nagymama vagy nagypapa óriási érzelmi erőforrás lehet a legkisebbtől a kamasz, fiatal felnőtt gyerekig bárkinek.

Nem mindig könnyű a generációkat összehangolni, mégsem véletlen, hogy az ilyen kapcsolatok beüzemelésével kapcsolatban sok panaszt hallunk – csakis azért lehet ez, mert a legtöbb fiatal és családja törekszik ilyesfajta kapcsolatra, dolgozik rajta, hiányolja, mert igényli. Szinte minden családban megfigyelhetünk igyekezetet és igényt a tágabb család, a rokonok, a nagyszülők bevonására, a kapcsolat fenntartására és csak komolyabb működési zavar esetén mondanak le erről a fiatalok. A nagycsaládnak hagyománya főként az igazán szerves közösségben élő, érintetlenebb vidéki miliőkben van, pedig nagyvárosban is élhető és megvalósítható az ilyen modell és rengeteg érzelmi  táplálékot és gyakorlati segítséget ad minden résztvevőnek. A nagycsalád arra való, hogy érzelmi erőforrásként és gyakorlati segítségként támaszkodjunk egymásra, hogy készenlétben álljunk és így mindenki azt érezhesse: nem vagyok egyedül, szövetségesek vesznek körül különböző távolságokban, de elérhetően.

Keressük meg az együttléteknek azt a formát, ami mindkét félnek kellemes. Legyünk kreatívak - találkozhatunk egyikünk vagy másikunk otthonában vagy harmadik helyen, érintkezhetünk hét közben segítő formában vagy hét végén közös kikapcsolódás formájában, vagy akár úgy, hogy a fiatalokat mentesíti nagyi a kisgyerekektől egy időre, de lehet, hogy az a legjobb, ha elvisszük felnőtt lányunkat színházba vagy túrázni, hogy kiszabaduljon a megszokott igénybevétel alól… ötleteljünk, próbálkozzunk, mi az, ami a legjobban bejön. Lehet, hogy egy közös úszás és utána egy sütemény, lehet, hogy az, ha az unokákat visszük el nyaralni. Próbáljunk annak örülni, ami van: ha többet találkozunk az unokákkal, mint a felnőtt gyerekünkkel, legyünk nagyon boldogok, hogy lehetőségünk van hatni rájuk, fürdeni a gyermeki vidámságukban, tartalmas kapcsolatot építeni velük. Ha inkább a felnőtt gyerek kerül előtérbe, akkor örülhetünk annak, hogy vele fennmarad és tartós a kapcsolat.

A kapcsolatunk jelenébe minden esetben beleszól a múlt: gyermekünk akkor fog jó barátnak érezni, és tekinteni, ha az előző 20-30 évről nem maradtak benne bántó tüskék. Felnőtt gyerek és idős szülő között akkor alakulhat ki meleg, kellemes együttműködés, ha nem hordoznak sérelmeket, ha nincsenek leragadva a múltba, ha a jelen pillanatnak, a mindenkori valós helyzettel összhangban tudnak adni és kapni, ha mindegyikük olyannak veszi tudomásul a másikat és saját magát, amilyen az ő mostani valója. Ha a szülő nem tovatűnt kicsi fiát, lányát keresi abban a felnőtt emberben; ha a gyermek nem olyan lelki kincsekért ostromolja a szüleit most, amit óvodás korában kellett volna megkapnia. Az egészséges kapcsolat rugalmas, az egészséges lelkű ember sokkal jobban helyt tud adni a szerettei jelen igényeinek, könnyebben megérzi, mire van szüksége a másiknak és könnyebben átáll egy új életszakasz új szabályok szerint működő cserekapcsolatára.

Akkor járunk jól, ha tudatosak vagyunk és nem gyötörjük magunkat és egymást semmilyen bűntudattal. A bűntudat és a szégyen a kapcsolatok legnagyobb ellensége. Jó ha a kirepült gyermekünkről tudomásul vesszük (és ha nem megy, forduljunk szakemberhez), hogy ez egy új szakasz, új szabályokkal és új viselkedésformákkal, hogy mindent újra be kell járatni, be kell állítani. Ha tudunk kérdezni: mi jó neked, mikor jó neked, mennyit bírsz el, mire van szükséged. Ha tudunk tolakodás nélkül kérni: „én nagyon tudnék örülni, ha” és „mennyit tudsz vállalni ebből” és „miben tudok igazán segíteni” és „mikor tudsz jó szívvel beszélni” és „mi az, amit semmiképp sem szeretnél”. Ha meg tudjuk figyelni, mi az, amire a gyermekünk jól reagál, aminek örül, amitől felcsillan a szeme, megoldódik a nyelve. Ha tudunk visszahúzódni, türelemmel és tisztelettel viseltetni az élete iránt. Akkor járunk jól, ha tudjuk: a korábbiakban elég jó szülők voltunk, nincs ok rá, hogy a gyermekünk ne akarna jól működő kapcsolatot kiépíteni velünk ennek az életszakasznak a törvényszerűségei szerint.

A sikeres felnőttbarátság csak akkor fog működni, ha a felnőtté válást közvetlenül megelőző szakaszból – a serdülőkorból – egyik félben sem maradtak komoly tüskék, máig sajgó sérelmek. Van egy pofonegyszerű oka is annak, hogy a felnőtt gyerek, idős szülő viszonyát a serdülőkor milyensége határozza meg: hiszen ez a közvetlen előzmény. Erre emlékszik legjobban a fiatal, és szülője is. Amit kisgyerekkorában beletettünk fiunkba-lányunkba, az működik benne kimondatlanul és öntudatlanul, az teszi – mondjuk – optimista, jól megküzdő, jól barátkozó, bizalommal telt emberré, de ő már nem érzi, hogy ez attól van, amit tőlünk kapott hat éves kora előtt.  A serdülőkor feszültségeinek, szabadságharcának íze viszont még ott van a szájában, a menekülő reflex még munkál benne. Egy rosszul abszolvált serdülőkor sérelmei mind a két oldalról mérgezhetik a kapcsolatot. Ezért ha felnőtt gyermekünkkel működő viszonyt akarunk ápolni, érdemes rendezni a régi számlánkat, végiggondolni, van-e a lelkünkben lezáratlan ügy, máig élő sérelem. Vajon van még ennek komoly jelentősége? Befolyásolja még a mai életünket? Meg tudunk ma már békülni a gondolattal, hogy ez történt? Kell-e beszélni róla, van-e egy mondat, amit még jó lenne hallanom/kimondanom ahhoz, hogy meg tudjak/tudjunk békülni? Vagy el lehet engedni, mint egy léggömböt, ami felszáll és láthatatlanná törpül? Lehet, hogy a gyermek nem olyan életutat választott, mint reméltük. Menjünk el pszichológushoz, beszéljük át minden oldalról, aztán egy napon kérdezzük meg a gyermeket: mondd, te tulajdonképp mivel is foglalkozol? Gondoljuk át a másik oldalt is: vajon a gyermekemnek van-e velem szemben máig fájó sérelme? Idézzük föl, mi volt a visszatérő, örök panasza, miről szóltak mindig a veszekedéseink, ha voltak. Mit szeretne hallani tőlem, amit sosem adtam meg, de ma sem késő? Érdemes ezekről a kérdésekről beszélgetni –kívülállókkal, de akár szakemberrel is, és ha megbékéltünk, ha indulataink elcsitultak, az érintettel is szóba hozhatjuk. Ha egyedül nem megy, ne szégyelljünk segítséget kérni. Egy pszichológus szobájában akár néhány órányi beszélgetés is elegendő lehet arra, hogy kipucoljuk a szeretet csatornáit és az elkövetkező évekre jó kapcsolatot biztosíthassunk.

 

Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 1. rész: Az előzmények
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 2. rész: A felnőttségi bizonyítvány
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 3. rész: Mire vevő a fiatal felnőtt?
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 4. rész: A szülő gyásza I.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 5. rész: A szülő gyásza II.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 6. rész: A "beteg" kapcsolat
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 7. rész: Sorskönyv és átírás a generációs konfliktus
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 8. rész: Játszma, szerződés és határok