Csukás István: Mackómese

Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.

Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.

A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.

Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg?

S hogy ne maradjon egyedül a neves meseíró, hadd soroljunk mellé társakat – a mesékben sincs csak egy, hisz a királyoknak három lánya vagy fia van, a sárkánynak hét feje – kivétel Süsü –, a törpék sem egyedül indulnak a bányába, mint ahogy három a nádszál királykisasszony is. – Mi meseírókban is bővelkedünk:
Arany László, Bálint Ágnes, Benedek Elek, Móra Ferenc, Fekete István, Janikovszky Éva, Móricz Zsigmond, Kormos István, Kányádi Sándor,Tarbay Ede, Lázár Ervin… Meseíróink sora végtelen.

A mese kútfő, az ember életében az első csoda, amivel találkozik. Az esti lefekvés csendje tárja elénk azt a varázslatos világot, amely mindig úgy kezdődik, hogy: Egyszer volt, hol nem volt…, és megnyílik egy hihetetlen világ az Óperenciás tengeren is túl, ahol mindig győz a jó, ahol nincs lehetetlen. Biztonságot nyújt szüleink, nagyszüleink hangja még akkor is, ha megjelenik a gonosz. 

Mesét hallgatni jó. A mese az a kút, amelyből első tiszta csepp vizünket isszuk. Elkísér egész életünkön át, elkísérnek a történetek, amelyben olyan népi figurák szerepelnek, mint: tündérek, koboldok, manók, szörnyek, óriások, beszélő állatok, s  persze történnek velük mindenféle varázslatok is. 
A valószerűtlen elemekkel átszőtt történetekben általában képzeletbeli térben és időben lejátszódó eseményeket ábrázol a mese, s ilyen közegben, mondhatni,  természetes a csoda. A valós világot képviselő mesefigurák, mint amilyen legkisebb fiú, az öreg király, az özvegyasszony, az okos lány – legtöbbször képzeletbeli hősökkel: sárkányokkal, óriásokkal, boszorkányokkal viaskodnak. De akármennyire is képzeletbeli a mese, a jó mese egy valaminek mindig megfelel: az igazságnak. A szereplők élesen elkülönülnek jókra és rosszakra, a végkifejletben mindig diadalt arat a jó, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését.
A mese formája szerint lehet verses, prózai, műfaja szerint tündérmese, tréfás mese, állatmese, csalimese, hazugmese.  Legyen ilyen vagy olyan, ha jó, ha igaz, akkor biztosan az is elmondható róla: a megfelelő korosztálynak segít a fejlődésben, éppen mert  érzelemmel teli, s mert megnyitja a képzelet határtalan világát  a gyerek nagy örömére.
Mit is mond erről egyik legnagyobb „gyerekköltőnk”?

Weöres Sándor: A mese
 
A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson az álmodott kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj. 

Ünnepi év az idei, minden meseszerető számára, hiszen 150 éve született Benedek Elek! Meséin generációk nőttek fel – s nő majd fel minden bizonnyal ezután is, mert az igaz gyerekek fogékonyak az igaz emberek igaz meséire…


Benedek Elek: Mátyás király és a százesztendős ember


Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.

— Hallod-e, öreg — szólította meg a király —, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.

— Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam — mondotta az öregember —, de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!

— Hány esztendős vagy?

— Kerek száz.

— S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?

— Ha Isten akarja — felelt az öreg —, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?

— Na, öreg — mondotta a király —, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.

— Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék!

A király továbbsétált; aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolyogtak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.

Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett meg ám az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek. Nosza, megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai Várba. Bezzeg hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak.

— Mit akar itt kend, öreg?

Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igen-igen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének.

— Hát csak eresszétek be — parancsolta a király.

Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik:

— Emlékszik-e, felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett?

— Emlékszem, emlékszem — mondotta a király, s felvidult az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert.

— Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme, elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram királyom.

Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal.

Hát persze hogy mindjárt teletöltötték.

Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, a hatalmas király egy ilyen szegény embert aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik:

— Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagy urak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék.

A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába...