Módszervadászat, avagy lehet-e megoldásfókuszú a nevelés?

Egy kis történelem

A megoldásfókuszú megközelítés keletkezése 1978-ra tehető, azonban csak az elmúlt pár évben vált népszerűvé. A módszert Steve de Shazer és Insoo Kim Berg, családokkal végzett terápiás munkájuk révén alkották meg. A módszer lényege, hogy a problémákat elárasztó érzelem, és a kilátástalannak tűnő jövőkép helyett, a segítséget kérő erősségeire helyezi át a hangsúlyt. Ami ha kicsi is, de mégis az elmozdulási pont lehetőségét ígéri. A módszert ma már előszeretettel használják a coaching, és a szervezetfejlesztés területén. Azonban én most visszatérnék a családterápiás gyökerekhez: ez a jól profitáló coaching eszköz hogyan lehet a miénk a hétköznapok elakadásaiban.

Minek tudsz örülni a mai reggel, annak ellenére, hogy egy világjárvány kellős közepén ülsz?

Ezzel a kérdéssel rögtön belecsaphatunk a módszer megismerésébe. Amíg ugyanis nincs válasz a fenti kérdésre, addig nehéz elindulni a megvalósítás felé. Szinte hallom a sok negatív mondatot, amivel szülők hada szembesül nap mint nap. „Hogy lehetne örülni, ha megint rendetlenség van…”, „káosz minden egyes nap, nem tudom utolérni magam a napi teendőkkel sem” és „a gyerek már megint csak a számítógéppel játszik”.

Azonban ez a módszer, - vagy inkább szemlélet - abban más, hogy oda teszi a fókuszt, ami már meg van: ami épp jó, vagy egyszerűen csak sikerül nap, mint nap. Ami azonban annyira megszokott, hogy többnyire lazán túllépünk rajtuk, észre sem véve már őket. Helyettük mindinkább a nehéz, számunkra kudarcot okozó dolgokkal való megküzdésre helyezzük a hangsúlyt, noha már nincs türelmünk hozzájuk, kreativitásunk minden láncszemét kipróbáltuk. De az ördögi kör csak folytatódik. Mi pedig kezdjük elhinni, hogy a gyereknevelés egy sikertelen hadművelet, amiben bárhogy is igyekeztünk, mégis elvéreztünk.

Mi fog másképp működni utána, ha mégis a módszert választjuk?

Ha találsz egy pozitív dolgot magad körül, aminek lehet örülni, az elkezd feltölteni. Egy kicsit csak, de pont annyira, hogy kedved lesz egy másodikat is keresni. A megjelenő öröm pedig annyira jól esik, hogy nagyobb kedved lesz egy kicsit hozzákezdeni a napi rutinhoz.

Hogyan lehet pozitívan hozzáállni ahhoz, hogy a kamasz gyerekem: „megint későn jött haza”, „nem törölte fel a fürdőszobát”, „egyest kapott”, „nem mond el nekem semmit” káosz érzéshez?

Ha egy lépést hátrébb lépünk, és egy kicsit lelassítva elkezdjük egy úgynevezett pozitív figyelemmel követni a számunkra problémát okozó személyt, sok minden kiderülhet. Például, hogy mi az, amit jól csinál? Mi az, amiben jó? Mi az, amire tud, és szokott is figyelni? Mi az, amiben más, mint a kortársai?

Kis dolgok ezek: ugyan sosem mosogat el, de mindig felporszívózik, akkor is ha nem szólok érte. A bögréket és a dolgait szanaszét hagyja, de a kerékpárját makulátlan rendben tartja, rendszeresen olajozza. Szívesen bevásárol, vagy vacsorát készít. És innét már jöhetnek is a „de” nélküli pozitív észrevételek. Ugye milyen sok van?

Ha már látjuk a pozitív tetteket, elkezdhetjük felfedezni a másik személyében lévő pozitív tulajdonságokat!

„Mindig kedvesen szól hozzám, mielőtt bebújna a számítógépébe”. Ha megszólítom, és nem számonkéréssel indítom a beszélgetést, örül a közeledésemnek. Ha elismerem, és örülök annak, amit tesz, akkor lelkesen elmeséli azt, ami foglalkoztatja.

Biztos, hogy lesz olyan dolog, ami úgy marad, mint korábban. Nem fog gyökerestül megváltozni semmi. Azonban mindketten képessé válhatunk arra, hogy találjunk olyan pontokat egymás életében, érdeklődési körében, baráti társaságában és személyiségében, amit becsülni, értékelni, elismerni tudunk. És ha ez már meg van, akkor ki is fejezhetjük ezt. Ez pedig lehet a cement a kapcsolat építőkövei között. Az építőkövek lehetnek eltérők, de a kötőanyag maradandó, és fix. A stabilitás, amihez mindig vissza lehet nyúlni, ami által lehet közeledni, és lebontani a kritikából és a nem megértésből épülő falakat.

Ha elismeréssel, tisztelettel tudatosan meg tudjuk erősíteni a kötőanyagot, akkor a vér szerinti kapcsolat kötelezőségén túl, egy folyamatosan megújuló, megfrissülő, jó érzéssel eltöltő kapcsolatnak lehetünk részesei. Nem lesz kérdés számunkra, hogy mi is az, ami összetartja a kapcsolatot már ennyi ideje.

A kapcsolatban található erőforrások felkutatása folyamatos feladat. Azonban ezek tudatos adása során fellépő pozitív érzések elég muníciót fognak adni napról napra. Még ahhoz is, hogy feltegyük egymásnak a kérdést: Kinek mi a legmerészebb álma ebben a kapcsolatban?

A jó hír az, hogy nem kell sok könyv, vagy élethosszig tartó tanulás, hogy megéljünk a harmonikus egymást tápláló szeretetet és annak folyamatosságát. Egyfajta értő figyelemre van szükségünk, tiszteletre egymás iránt, hogy elfogadjuk, nem kell egymást birtokolni, és kontrolálni ahhoz, hogy neveljük a ránk bízottakat.

A születéssel elindul egy távolódás a szülő és a gyermeke között. Akkor is, ha az első időkben még a gyermek teljesen rá van utalva a szülő gondoskodására. Ez a fejlődési útvonal évről évre rugalmasságot, nyitottságot, befogadási készséget igényel a szülőtől. Szinte hasonló szintű fejlődést, mint magától a gyermektől. Kamaszkorú gyermekünknél aztán fájdalmas tükörként villanhat át rajtunk, hogy mi is az, ami elég volt, mi maradt ki, és mi az, ami elromlottnak látszik. Azonban ez is lehet egy olyan mérföldkő, amikor a szemléletváltással egy újfajta közeledést, és egy újfajta távolság kialakítására adunk esélyt. Vagyis sosincs túl késő ahhoz, hogy változtatni kezdjünk!

Miből fogja a család többi tagja felismerni, hogy a kapcsolat újraindult, és hogyan reagál majd erre?

A fokozódó jó légkör, hangulat és az egymást támogató cselekvések lehetnek uralkodó jelei az újonnan kialakult kapcsolatnak. Ami a család többi tagját is erősíti, bátorítja a kölcsönös elismerésre, egymás határainak tiszteletére, az eltérő igények és szükségletek kielégítésére. Ettől kezdve nem kell görcsbe rándulnunk, amikor a gyermekünk ellenáll, vagy elutasít valamit, hanem a megoldásfókuszú szakértők biztos tudásával közeledhetünk hozzá úgy, hogy tudjuk, nem kell félnünk a reakcióktól. Ezek már nem falak, amik elválasztanak, hanem ablakok, amiken keresztül egy újabb fejlődési rétegen hatolhatunk át, immáron közösen!

Indexkép: Mandy Fontana képe a Pixabay -en.