Notebookkal a játszótéren (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

 Szuper, kiált fel anya! Szuper, kiáltanak fel a gyerekek! Szuper, kiált fel apa is. Irány a játszi! Végre együtt! Csak mi ketten, hárman, esetleg négyen. (Ajaj, a négyen, az már sok, de hát Istenem, akad rá példa.) A játszi jó hely. Ha szerencséd van, kifogsz egy napos padot, ami öt percre csak a tiéd, amíg a gyerekek másznak a mászókán, csúsznak a csúszdán, kilengenek a hintán, homokoznak a homokozóban. Hopp! Megállok. A homokozóban mást is lehet! Lehet notebookozni is. Ki gondolta volna! Milyen találékony az emberi elme, ha arról van szó, hogy ne legyen együtt mással. Még egy ilyen helyen is, mint a játszótér. Millió gyerek, de ha kevesebb is, a lárma felér millióval. Színek kavalkádja, a nap játszik rajtuk, mint a gyerekek a lengő lovacskákon.

Bal szemmel nézem a lányaimat, az egyik várat épít, a másik a pacsirtáknak köszön a hintán, a harmadik most kívánja elfoglalni a mászóka legmagasabb fokát. Mint a Kilimandzsáró tetejére, ide is kiszúrhatna egy zászlót, a kétéves meghódította a szédítő magasságokat, gondolhatnám végig a történetet, de nem teszem, mert rohanok, nehogy a hódításból bódítás legyen, ha netán lezuhanna. Túlontúl vakmerő, mindig a legveszélyesebb helyre kell másznia. A jobb szemem megakad az apukán. A nadrág, ing feltűrve- meleg van- a napszemüvegről visszaköszön a notebookjának fekete-fehér képernyője. Szép a világ.

Bosszankodom. A legkisebbet leszedem a mászókáról, a zászlót kitűzzük inkább a vár tetejére, ott is nagyon impozáns. Hol egy üres pad? Megint fáj a derekam, ha netán egy pillanatra is megfeledkeznék a lányokról, és arról, hogy hányszor kellett ölbe kapnom őket, amíg ideértünk. Bár, hogy is tehetném? A nagylányom épp most ütött el egy ki tudja kitől kölcsönvett zöld kismotorral egy csetlő-botlót. Nézem, kihez tartozik a térdfájós törpe? Notebook lekerül a földre. Hát persze. Kisebb vita, hogy kinek kell figyelni inkább a gyerekére, nekem, akihez a kismotoros gyerek tartozik, vagy a csetlő-botló babás apukának. Nem tudunk megegyezni, pedig a „mindkettőnknek” valószínűleg kielégítő és jó válasz lenne. Nem vitázunk tovább, vigasztalni kell, az egyik gyereknek fáj a térde, a másik nagyon megijedt. Üres pad nincs, az ölembe kapom az enyémet, és elfordulok a napszemüveges arctól. Elfordulnék...de nem bírok magammal. Bosszant ez a notebook-dolog. De valaki megelőz. Egy harcias anyuka rádörren az itt is elfoglalt apukára. - Nem lenne jobb, ha a játszótéren a gyerekeddel lennél és nem azt a szerencsétlen kompjútert nyomogatnád?

Nem várom meg a választ. Nem is érdekel, már elszállt a mérgem. Éhes vagyok, irány haza. A feleségem biztos kész az ebéddel. Sietek, amennyire tudok. Persze nem tudok. A sarkon visszafordulok, a középső szépségem a rollerrel próbálkozik, egyelőre a roller az erősebb. Siettetjük türelmetlenül. A játszótér lassan kiürül. Mindenki éhes. A játékok elcsendesedtek, a padok árválkodnak. Az egyiken ül egy feltűrt inges, és egy pityergő kisfiú. Notebook sehol. Ez nem baj. Hopp, a legkisebb lányom szintén sehol. Épp most próbálkozik önállóan a zebrával. Ez baj. Hónom alá kapom a két kicsit, bal kezemben a roller, jobb kezemmel fogom a nagylányomat. Rohanunk haza. Elég volt a játszótérből.

Már a kulcsot matatom a zsebemben. A kezemmel kirántok valamit. A könyvemet. Bosszankodom. Milyen jó lett volna olvasni egyet egy napos padon. Persze, ma sem sikerült! Eszembe jut a notebookos apa. Szégyenkezve gyömöszölöm vissza a könyvet a zsebembe. Hirtelen megfogadom, hogy többet nem is viszem magammal. Elvégre ma vasárnap van. A vasárnap pedig a miénk. Az enyém és a gyerekeimé.

( A történetet a férjem élményei alapján jegyzeteltem le. Igaz, az enyém is lehetett volna)