Egyszer volt, hol nem volt, az már bizonyos, hogy hetedhét országon túl, volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hiszen csak az az egy ne lett volna! Mert akár hiszitek, akár nem, ez az egy akkora volt, mint egy babszem, de még egy makulamákszemmel sem nagyobb, s úgy is hívta minden lélek: Babszem Jankó!

Hej sokat búslakodott, epekedett a szegény ember, de még többet a felesége, hogy mi lesz Jankóból!

Elmegy a szegény ember egyszer szántóba, s magával viszi Jankót is. Amint szántanak, egyszerre csak omlani kezd a záporeső. A szegény ember félbehagyta a szántást, Jankó pedig az eső elől bebújt egy keserűlapu alá.

De ahogy bebújt, az egyik ökör hátrafordul, s - hamm! - bekapja a keserűlaput Jankóval együtt. Keresik Jankót, mikor az eső elállott, mindenfelé, de bizony Jankó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Amíg így keresnék, Jankó csak elkezd kiabálni az ökör hasából: "Édesapám! Üttesse meg a Kajlát, mert különben sohasem lát meg az életben!"

A szegény ember hallotta is, nem is, azt hitte, hogy az ördögök akarják megtréfálni, de ott ismét kiabálni kezdett Jankó: "Édesapám! Azt mondom, hogy üttesse meg a Kajlát, mert bizony kifogy a Jankó fiából. Kit szeret jobban: engem-e vagy a Kajlát?"

Fájt bizony a szegény ember szíve a Kajláért, de mégiscsak kedvesebb volt néki az édes gyermeke, s megüttette a Kajlát. De mit tett a boldogtalan! Eladta a Kajla belét egy asszonynak. A Kajla meghótt, s Jankó mégsem volt. Az asszony, aki a Kajla belét megvette, elment a vízre, hogy kimossa. Amint egy hurkaszálat öblögetne, nagyot rikkant Jankó: "Ifiasszony! Látom a bokáját!" Hej! Megijedt a szegény asszony! Szentül azt hitte, hogy a Kajlában ördög volt. Nagy ijedtében átlódította a belet a víz túlsó partjára. Éppen arra járt egy farkas, s - hamm! - bekapta a belet hurkástul, Jankóstul.
Aj, mérgelődött Jankó a farkas hasában, hogy az apja megüttette miatta a drága ökröt, s mi haszna: még rosszabb helyre került. Ahogy csak az icipici karjából kitelt, döfte, szurkálta a farkast, s egyre azt kiabálta: "Hajtsd, pásztor, a csordádat, hajtsd, mert jön a farkas!"
Megijedt a farkas szörnyűségesen, hogy ki az Isten haragja ülhetett a hasába, s megfutamodott, mintha a szemét vették volna ki. Szaladtában találkozik egy medvével. Kérdi tőle a medve:
- Hová futsz, farkas koma, hiszen senki sem kerget?
- Dehogynem, medve koma. Hasamba bújt az elven ördög, döföl, szurkál s mindig kiabál. Jaj csak valaki megszabadítana tőle!
- Ne búsulj, komám - vigasztalta a medve. - Gyere velem róka komámasszonyhoz, most esztendeje belőlem is kikergette az ördögöt.

Elmennek róka komámasszonyhoz. Elmondta baját a farkas, s róka komámasszony egyet csavarint a fején.
- No, ilyent még én sem hallottam - mondta róka komámasszony -, de csak tátsd ki a szádat!
A farkas kitátotta a száját, a róka pedig belékiáltotta:
- Hókuszpókusz, ördög-bördög, bújj ki a farkas komám hasából.

Ahogy a farkas kitátotta a száját, világosság ereszkedett be a torkán, s Jankó kezdett kifelé botorkázni. Mikor a szájáig ért a farkasnak, hallja, hogy őt ördögnek gondolják.
-"Az éppen jó - gondolta magában -, legalább majd ennem adnak." Azt felelte róka komámasszony hókuszpókuszára:
- Nem bújok biz én, míg az erdei tolvajok házáig nem visztek, s akkor is csak úgy ha a farkas tátva hagyja a száját.

Megtették jó szívvel, amint kívánta, s elvitték az erdei tolvajok házáig, ahol Jankó szépen kiugrott a farkas szájából. Éppen amikor a földre pottyant, akkor vacsorázott a tizenkét híres tolvaj. Mint egy szénaboglya, akkora rakásba hevert a teméntelen sok arany, gyémánt. Jankó szép csendesen fölmászott a sültes tálba, istenesen megrakta a hasát, még egy pohár bort is behörpintett, s közben hallgatta, hogy min tanakodnak a tolvajok. Hát hallja, hogy éppen azt a herceget akarják kirabolni, akinek kakassarkon forgó gyémántpalotája egy jó puskalövésre volt az ő apja házától.
"Megálljatok - gondolja Jankó -, ebből ugyan nem lesz semmi" - s szépen a vezér zsebébe höngörödött.

Éjfélkor felszedelőzködtek a tolvajok, s elmentek a herceg palotájába. A nagy vaskaput tolvajkulccsal kinyitották, nemkülönben a palota ajtaját is, s éppen abba a szobába találtak nyitni, ahol a hercegkisasszony aludt. A tolvajok meg akarták kötözni a szépséges szép hercegkisasszonyt, hogy magukkal vigyék, de Jankó abban a minutában kiszökött a vezér zsebéből, s elkiáltotta magát:
- Hozzá ne nyúljatok, ha az életetek kedves!
Néznek a tolvajok erre is, arra is, de nem látnak semmiféle élő lelket. Ezen még jobban megijedtek, s kifutottak a szobából. De nem mentek tovább, hanem hallgatóztak, s amikor látták, hogy ismét csendesség van, visszamentek a palotába.
Ezalatt Jankó lehúzta a hercegkisasszony a gyűrűt, s áttipegett-topogott a herceg szobájába, jól megrántotta a herceg szakállát, s a fülébe súgta:
- Keljen föl, herceg úr, mert itt vannak a tolvajok!
Aj, felszökik a herceg, nagyot rikkant:
- Ide katonák!

Mire a tolvajok észrevették magukat, a katonák elállották a palotát, s mind a tizenkét tolvajt levágták.
Kereste-kutatta azután a herceg, hogy vajon ki lehetett az a derék ember, aki megmentette az ő életét, de híre-nyoma veszett annak, mintha a föld nyelte volna el. Pedig a herceg erősen fogadkozott, hogy tüstént nekiadná egyetlen leányát. Hallotta ezt Jankó, mert még mindig ott volt a palotában, csak őt nem látta senki.

Bezzeg megörült, mikor hallotta a herceg fogadkozását. Mert Jankó úgy megszerette a hercegkisasszonyt az első pillantásra, hogy azt mondta: babszemet sem ér az élete, ha az övé nem lesz az az aranyhajú hercegkisasszony.

Közbe legyen mondva, mikor Jankó kiszökött a farkasból, mind a ketten - medve, farkas - azt mondták, hogy csak füttyentsen egyet, ha segítségre van szüksége, mindjárt ott teremnek. Kimegy Jankó a palotából, ki a határra, s füttyent egyet. Mindjárt ott termett a farkas is, a medve is.
- Mit parancsolsz, édes gazdám? - kérdezték mind a ketten.
- Azt - mondta Jankó a farkasnak -, hogy vigy el engem a tolvajok házához, te pedig - szólt a medvének: - keríts egy rengeteg nagy szekeret, fogj elébe nyolc medvét, s hajts a tolvajok háza elé.

Még jóformán félre sem nézett Jankó, már ott volt a tolvajok házánál, de a medve is ott volt a nagy szekérrel, melybe nyolc medve volt fogva.
- No, most töltsétek a szekérbe, ami arany s gyémánt van itt! - parancsolta Jankó.

Úgy lett, amint parancsolta, s mikor készen voltak a rakodással, elindultak a Jankóék háza felé. Amint mentek, mendegéltek délidőben egy nagy kőszikla alá értek. Megálltak ott, hogy egy kicsit szusszantsanak, mert még annak a nyolc erős medvének is nehéz volt az a teméntelen sok kincs. Hát amint a nap éppen az ég közepére ér, megnyílik a szikla, s forrás bugyog ki belőle. Szomjas volt Jankó, odatartja a száját, s jót húz a forrásvízből. Na, lássatok csudát! - Jankóból egyszerre nagy szál daliás legény lett, hogy még a medvék szeme is csak úgy meredezett a bámulattól! Már hiába tekergetitek a fejeteket, de úgy volt, ahogy mondom. Mert az a forrás olyan forrás volt, hogy minden hét esztendőben buggyant ki, s csak déli tizenkét órakor, s ha kicsi ember ivott abból, magas sudár lett belőle.

Mikor Jankó hazatért, az apjáék bizony nem ismertek rá, s ha azt a teméntelen kincset nem hozza, beszélhetett is volna nekik ítélet napjáig. De hát mégiscsak Jankónak kell lenni - gondolták az öregek -, idegen ember nem bolond, hogy ennyi kincset hozzon nekünk!"

Még el sem telt egy hét, Jankó olyan palotát épített, hogy különb volt a hercegénél. Mikor a palota kész volt, azt mondta Jankó az anyjának:
- Anyó! Menjen el a herceghez, s kérje meg nekem a lányát!
- Hát kend mi jóban jár itt?
- Jaj, lelkem herceg uram, meg se merem mondani! Hát a bizony úgy volt, hogy hát a Jankó fiam ide küldött, hogy; kérjem meg neki a hercegkisasszony kezét.

Nagyot kacagott a herceg, azt hitte, hogy az a szegény asszony megbolondult. De az asszony sírva erősítgette, hogy őnála otthon van "mind a négy", talán a Jankó fiának hibádzik.

- No, te szegény asszony, jól van - mondta a herceg, mikor magához tért a kacagástól - , mondd meg a fiadnak, hogy ha egy hét alatt olyan vastengelyű kocsit nem csináltat, amelyikben még a legkisebb szeg is arany, s azon ide nem hozza azt az embert, aki megszabadított a tolvajoktól - fejét vétetem a vakmerőségéért.

Hej, sírt a szegény asszony, ahogy ment hazafelé, hogy sírása fölverte az utcát! Most kifogy a legkedvesebb fiából. Mondja Jankónak, de ez csak összeütötte a bokáját, s nagy füttyszóval kiment. Bement a városba, s ott olyan kocsit csináltatott, hogy még a fája is színaranyból volt, aztán füttyentett egyet, s mindjárt ott termett a medve is, farkas is.
- Mit parancsolsz, édes gazdám? - kérdezték mind a ketten.
- Azt parancsolom neked - szólt a medvének -, hogy teremts nyolc medvét az apám házához, te pedig, farkas koma, gyere velem!
Még haza sem értek, már ott volt a medve nyolc társával. Mindjárt befogta a nyolc medvét a vastengelyű aranykocsiba, a kilencedik medvét felültette a bakra kocsisnak, melléje a farkast inasnak, ő maga pedig hátul ült, ahogy az urak szoktak, felöltözve szép aranyos ruhában.
Már messziről meglátta a herceg őket, s leányostul kifutott az udvarra, mert azt hitték, hogy maga a király jő látogatóba. De bizony csak Jankó volt, aki leszökött a kocsiról, haptákba vágta magát s mondta:
- Jelentem alássan, herceg őkirályi felsége, elhoztam a vastengelyű kocsit, amelynek még a fája is arany.
- Jól van, jól, hát aki engem felébresztett volt?
- Az meg én volnék, felséges uram, s ha nem hinné, itt a gyűrű a hercegkisasszony újáról. Azon az éjjel húztam le bizonyságnak okáért.

No de lett erre nagy öröm s vigasság, s még aznap lakodalmat csaptak.
Ma is élnek ha meg nem haltak.