Ébresztő, megérkeztünk Szingapúrba - hajol fölém férjem mosolyogva, s én lustán nyújtózom ki magamból a hosszú út gémberedettségét. Első állomásunk a  „gazdasági csoda országa” páradús meleggel köszönt bennünket. Ámuldozunk a hatalmas épületeken, a példás tisztaságon, a jó közlekedésen, s hamarosan választ kapunk a sűrűn elhangzó miértekre és hogyanokra. A kicsiny szigetország néhány évtized alatt nőtte ki magát és vállalkozásbarát politikával, kedvező adórendszerrel olyan feltételeket teremtett, hogy a GDP-t (nemzeti össztermék) 1.600$-ról,  25.000$-ra sikerült feltornázni. Ebből következik, hogy a lakosság nagy része saját lakásban él, jó az egészségügyi ellátás az életszínvonal és a közlekedés. Szingapúr ugyanakkor a népek és kultúrák olvasztótégelye is, hisz a legnagyobb békességben és tiszteletben él egymás mellett kínai, maláj, indiai, arab, angol. No és a tisztaság! Igencsak szigorú szabályok vannak érvényben, a mi fülünknek talán megdöbbentő, de bizonyítottan hatásos. Szemetelésért, dohányzásért ezer dollár, falfirkáért kétezer dollár, három évig terjedő börtön és öt botütés, részegeskedésért ezer dollár és egy hónap börtön a büntetés.

Nem is jut eszembe félni, mikor sötétedéskor nyakunkba vesszük a várost, hogy apró kínai kifőzdében elfogyasztott vacsoránk után felfedezzük a sokszínű kultúrát, a különböző vallások templomait, az éjszakai életet.

Másnap első utunk a tengerpartra vezet, tiszteletünket tesszük Szingapúr jelképénél Merlionnál, a halfarkú oroszlánnál. Hosszan bámészkodunk a szökőkút lábánál, megcsodáljuk a különleges formájú Esplanade Színházat, és elismeréssel adózunk a kormányzati negyed hatalmas felhőkarcolói láttán. Délelőttünk csúcspontja a botanikus kert, a tavakkal díszített park egzotikus növényei közt sétálgatunk. A buja ligetek, a szivárvány színeiben pompázó orchideák, az ösvények, az óriási fák látványa leírhatatlan, s bár sűrűn kattog a fényképezőgép, a lényeg ott marad. Hosszan időzünk a különleges virágok közt, majd a nyugalmat felváltja a nyüzsgés. Az Indiai negyedben elköltött ebédet hosszú, kilométereken át tartó sétával vezetjük le, keresztül a város legnagyobb vásárló utcáján az Orchard Road-on, ahol egymás mellett sorakoznak a tízszintes bevásárlóközpontok, sokmillió négyzetméteren csábítva a pénzköltésre. Továbbhaladva a kínai negyed sokszínű házacskáihoz érünk, a zsúfolt utcán árusok ezrei kínálják portékáikat, éles ellentétet képezve a modern épületekkel. Bár lépni már alig tudunk a fáradtságtól, nem akarjuk kihagyni Sentosa szigetét. A helyiek kedvenc kiránduló helyére drótkötélpályán sikló kabinokkal jutunk át. Területe pár négyzetkilométer csupán, de az egész egy nagy vidámpark, Delfináriummal, Akváriummal, bobpályával, no meg jó kis bárokkal, ahol az elcsigázott utazó hideg sörrel és jó kis koktélokkal frissítheti fel magát.

A hajnali órákban már a fellegek közt időztünk, várakozással és vágyakozással telve repültünk Balira. A reptéren kedves balinéz fiú köszönt bennünket, kerek barna arca ragyog mosolyától és tört magyarsággal kalauzol szállodánk felé. A nyitott oldalú előcsarnokban érdekes hangzású zene szól, nyakunkba illatos virágfüzért akasztanak, s miközben a hűsítő italunkat kortyolgatjuk, érezzük; csak ránk várt ez a paradicsom.

Lassan lesétálunk az Indiai-óceán partjára, tűz a nap, hihetetlenül kék az ég, végtelenbe nyúlik a víz, talpam alatt peregnek a hófehér homokszemek. Mindenütt „csupamosoly” emberek; a pincér, a strandszervizes, a biztonsági őr, a takarító – hát csoda, ha mi is vigyorgunk szakadatlanul? Itt az idő is lassabban múlik, mindenki nyugodtan, komótosan végzi a dolgát…

Reggel beszűrődik a napsugár a függöny résein, szobánk teraszán ücsörögve elénk tárul a trópusi kert ezerszínű zöldje és egzotikus madarak csivitelése tölti be a teret.

Bali lakóit nagy tehetséggel áldotta meg a Teremtő, kedvelik a táncot, zenét, költészetet, művészi gonddal faragják meg szobraikat, készítik ékszereiket és festik meg képeiket, ruháikat. Nem véletlen hát, hogy első utunk a művészfalukba vezet. Batubulan a kőszobrászok faluja, Celuk az ezüstműveseké, Mas a fafaragóké, Ubud a festőké. A vásárlásnak csak pénztárcánk és a józan ész szabhat határt, mert a kínálat óriási és mesés. Beszerző portyánk végén a helyi színház –és táncművészetnek szentelünk egy kis időt, ahol ötven-hatvan félmeztelen kecak táncos állja körbe a Rámájana eposz szereplőit és a névadásnak megfelelően „csaka-csaka-csak” kiáltásokat hallatnak (fél órán keresztül), s mi próbáljuk összerakni a kör közepén zajló történetet (több- kevesebb sikerrel). Bevallom, rám sokkal nagyobb benyomást tett másnap, a szállodánk kertjében táncoló öt éves lányka, akinek mozdulatai, szemvillanásai, kéztartása érett művészt mutattak – igazi varázslat volt. Csakúgy, mint a naplemente… Jimbaran akkor elevenedik meg, mikor a strandok kiürülnek. Az összes étteremből kicipelik az asztalokat a partra, hogy kíváncsi szemek kísérhessék a nyugovóra térő napkorongot, amint rikító narancsokkal, esti kékekkel-lilákkal vonja be az eget, mielőtt lassú csobbanással tűnik el a habokban. Közben az élelmes vendéglősök gondoskodnak a poharak újratöltéséről és a bendők megtöméséről, jófajta friss rákokkal, halakkal, tengeri herkentyűkkel. Másnap nagy kirándulásra indulunk, hisz meg kell néznünk a Világörökség részét képező Tanah Lot templomot, Bali legismertebb szentélyét. Útközben látjuk, ahogy a piszkossárga folyóban nők és férfiak tisztálkodnak, itt nincs helye a szeméremnek, a rituálé hozzátartozik a mindennapi élethez. Hatalmas trópusi rengeteghez érünk, ahol kedves balinéz nők szegődnek kísérőnkül és végigvezetnek a majmok erdején. Szemüvegnek, fülbevalónak táskában a helye, a szemtelen makik mindent visznek, ami megtetszik nekik! Teketória nélkül rángatják a nadrágom szárát némi csemegéért, s egy óvatlan pillanatban az egyik hatalmas példány férjem vállán landol. Egy kopár fán repülő kutyák százai lógnak fejjel lefelé, magam részéről nem bánom, mikor kiszabadultunk erről a kísérteties helyről.

Kis idő múltán megérkezünk a célhoz, s miután áttörjük magunkat a bazárok zsúfolt erdején, misztikus látvány tárul elénk. A tenger habjai közül kiemelkedő sziklán magasodik a templom, melyet a legenda szerint tengeri kígyók őriznek. Így is többen átgázolnak a hullámokon, bár a szentélybe csak hinduk léphetnek be. Vakuk villognak, mindenki igyekszik megragadni a pillanat varázsát.

A búcsú mindig fáj, de eljött a hazautazás napja. Vacsoránál még felidézzük a kellemes emlékeket, aztán hajnalban irány a repülőtér!

Fél napot töltünk Kuala Lumpurban, ami arra elég csupán, hogy kutyafuttában megnézzünk néhány jellegzetes helyet. A Merdeka tér épületei a mesés kelet világát idézik, itt található a Maláj Legfelsőbb Bíróság, a Régi Városháza, a Nemzeti Történelmi Múzeum.

A tűző nap elől menekülve a Petronas ikertorony árnyékába húzódunk, 2003-ig ez volt a világ legmagasabb építménye a maga 452 méteres magasságával. De nem elégszünk meg ennyivel, rövid egyeztetés után sikerül feljutnunk a 41. emeleten húzódó, a két tornyot összekötő Skybridge-re, hogy tériszonyunkat legyőzve bámulhassuk a várost. Megrohamozzuk még a Chinatown üzleteit, és apró emlékekkel, megannyi színes csecse-becsével megrakodva térünk haza.

Nagyon szerencsés vagyok: valóra vált egy álmom. Hisz álmodozunk, tervezgetünk rendületlenül. Mert álmok nélkül nem lehet élni.