Emlékszem, amikor először vittem pelenka nélkül bevásárolni Annát. Úgy értem, hogy ő volt pelenka nélkül, mert én természetesen még nem mertem kockáztatni. Nem volt kétéves, a húga meg nem volt egy. Annám a nyolcvanhatezer négyzetméteres teszkó kellős közepén kiáltotta el magát, hogy neki pisilni kell. Én meg felkaptam, futottam vele a toalett felé, közben kérdezgettem, tudja-e még tartani.

Elértem a kasszához, mire vénszipirtyó kasszásbanya rám szólt, hogy itt nem, csak a 18-as kasszánál lehet kimenni. Jeleztem neki, ha odáig el kell vinnem a gyereket, akkor ő ott biztosan ki fog menni, de az is lehet, hogy én is. Szóval utat törtem a testemmel, meg a gyerek fejével. És végre elértünk a célig, ahol én ülőkét töröltem, meg papírral leterítettem, meg a gyerekeket kibogoztam a kantárosból, meg a bodyból, meg mindenből, aztán felültettem. Mire ő: "azt hiszem, elmúlt". Vissza a bugyit, bodyt, kantárost. Mire ő: "mintha mégis…"

Nem mondom, hogy ekkor nem játszottam el a gondolattal, hogy ha picit meglökném, amikor a WC-n ül, aztán csöppöt rásegítenék WC-pumpával, akkor... Szóval visszaültettem, és, hogy hogy nem, a csészébe nem folyt egy csepp sem, viszont előre, a ruhájára, és az enyémre minden. Hogy az én anatómiai ismereteimmel van baj, vagy a gyerek lyukas-e több helyen a kelleténél, azt ne firtassuk. Kifelé a csapnál jobban összevizeztem magam, magunkat, hogy ne legyenek olyan egyértelműek a jelek.