A párommal nem éltünk együtt és csak egy dolog volt biztos kettőnk között, hogy szerettük egymást. Most azt gondoljátok, hogy ez elég ahhoz, hogy vállaljuk együtt a gyermekünket....de nem. Én vállaltam a kicsit, ő pedig azt mondta csak egyet tud vállalni "szemmel tart minket".

A terhességem mégis csodálatos 9 hónapja volt az életemnek. Egy rövidke émelygéses időszak után végig kacagtam örömömben az áldott állapotomat. Pocakom növekedése és gyermekem egyre tisztább érzete kiegyensúlyozottá és boldoggá tette a napjaimat. A legtöbb kismama megváltásként várta a szülést, én egy picit talán bántam is, hogy a "kicsikémmel egyek vagyunk" állapotom megszűnik.

Ebben az idilli helyzetben azonban csak a családom volt segítségemre. Iszonyú magányos voltam a társam nélkül. Napról napra egyre több érzés, terv és vágy éledt fel bennem, de nem volt partner akivel ezt megbeszélhettem. Orvosi vizsgálatokra Édesanyám kísért el és ő szorongott velem szülésemet segítve.