Hiába közhely, mégis igaz, hogy manapság a legtöbb gyermek nem a megfelelő mesén nő fel. Talán bele sem gondolunk, hogy a tündérek, mostohák, boszorkányok, koboldok milyen fontosak egy fejlődő szervezetnek, akár a tej, akár a C-vitamin. A lényeg az, hogy egy gyermek számára olyan egy jó mese, mint a felnőttnek egy olyan álom, melyben az előző nap problémáit könnyen feldolgozza.

Sajnos nemcsak azokat a gyermekeket kell itt megemlíteni, akiknek anyagi okok miatt nem jutnak mesekönyvekhez, vagy amely fiatalkorúaknak maguknak is dolgozniuk kell akár iskola után akár iskola helyett; hanem azokat is e cím alá kell venni, akiknek meg lenne a lehetőségük, hogy a meséket megvegyék, csak sajnálatos módon, a szüleiknek nincs idejük, hogy este betakargatás után esti meséket olvassanak fel egy szép magyar daliás a királyfiról. Továbbá annak a szülőnek a gyereke is rossz helyzetben van, akit mindentől óvni szeretnének, még attól a sok gonoszságtól is, ami egy mesében lakozik. Ezek a gyerekek sajnos nem fogják tudni gyerekkori problémáikat fantáziájuk segítségével legyőzni. Ha gyermek nem tanulja meg, amit ugyebár a Biblia is hirdet – noha azt még kevésbé olvassák a gyermekek – , hogy a rossz mindig elnyeri méltó büntetését, akkor miért ne kezdene verekedésbe az iskolában.

Minden kisiskolás tisztában van vele, hogy az iskolában randalírozni tilos, mégis megteszik, mert az első pár fenyítés után látják, hogy úgysem tudják őt megállítani. Mert ha elmondják a szüleiknek, akkor csak örülni fog, hogy végre foglalkoznak vele. Nem fogja érdekelni, hogy az anyját a munkából elhívják, hiszen csak arra a pár percre is, míg jól leszidja, legalább vele van, és hozzá beszél. És azért hogy ezt a kis figyelmet megkaphassa, ismét verekedésbe, rongálásba kezd az iskola területén. Ezen rosszalkodások során viszont rájön, hogy vannak nála gyengébbek, akiket képes legyőzni. Csak a gyerek azt nem tudja, hogy a lelkében dúló viharon sosem lesz képes felülkerekedni. Pedig ha elkezdenénk egy ilyen gyereknek elolvasni a három kismalacot, lehet, a farkassal azonosulna, vagy a halász és az ifrit című mesében a gonosz szellemmel, de végig ülné, hatalmas szemekkel figyelne, és ez egy előrelépés lehetőségét adná, hogy a gyermek a szorongásait a gonosszal való azonosulásával legyőzze. A mese olyan anyagot szolgáltat a képzeletnek, amely szimbolikus formában jelzi a gyermeknek, mit is jelent az önmegvalósításért folytatott harc, és garantálja a győzelmet.

A társadalmi értékrend ellenére a gazdagoknak és szegényeknek egyaránt megvan az esélye, hogy nem jutnak meséhez. Hiába nőnek fel más környezetben, hiába értékelik másként az életet, attól, hogy megfosztják őket attól az örömtől, hogy képzeletükben együtt utazzon Szinbáddal, vagy együtt építse fel a házakat a három kismalaccal, lelki sérültté válnak, és végeredményben ez az ember sosem fogja teljesnek érezni az életét. Pedig ezek a gyerekek, akik teljesen külön világból jönnek, mégis egy iskolába járnak, és gyakran az udvaron egymás ellen verekednek, nem is tudják, hogy lelkükben ugyanazt a csatát vívják.

Talán a legrosszabb az egészben, hogy a módosabb gyermek szülei nem értik, hogy a csemetéjük miért viselkedik így „hiszen mindene megvan”. Bele sem gondolnak, hogy a gyermeknek csak annyi hiányzik, hogy ahelyett, hogy zongora és angol órákra járatná, több ideje lenne arra, hogy leüljenek egy este mesét olvasni, nem közösen tévézni.

Nehéz megadni a választ arra a kérdésre, hogy milyen egy jó mese, mert mindenki mást szeret. De ha egy gyerekpszichológust kérdeznénk meg arról, hogy a fejlődő gyermek számára milyen a „jó mese”, figyelembe venné a célközönség életkorát, nemét, származását. De talán a legesleglényegesebb, hogy a mese, amit kézbe veszünk, kevés illusztrációval szolgáljon. A gyermeknek mindig azt mondjuk, hogy a fantáziáját használja, nemcsak ha olvas, de ha ecsetet ragad, vagy papírra rajzol. A mesék esetén sincs ez másképp: behunyja a szemét és édesanyja lágy hangjára elképzeli az érdekesebbnél érdekesebb, varázslatosabbnál varázslatosabb történeteket. Egy a lényeg: a mese nem követel semmit, ellenkezőleg: biztonságot és reményt nyújt, s azt ígéri, hogy végül minden jóra fordul.

Fontos, hogy a mesében ne csak barátságos szörnyek legyenek (amit sok féltő szülő szeretne), mert akkor a gyerek nem tudja a benne lakozó szörnyet megtestesíteni, így szorongásaival egyedül marad, és nem kap kérdést az állandó rosszra. Tehát azok a gyerekek, akik általában az iskolában, a szünetben egyedül kóborolnak vagy magányosan üldögélnek a padban szorongásaik társaságában, gyakran céllá válnak az erőszakos gyermekek szemeiben. Továbbá fontos, hogy a gonosz mindig valamilyen képzeletbeli lény formájában jelenjen meg, mert ha egy egyszerű felnőtt testesíti meg a rosszat, és annak az eszén a gyerek egykönnyen túljár, akkor hogyan várhatja el majd a gyermek, hogy a szülei (akik ugyanolyan közönséges felnőttek), majd megvédik őt. Ezzel szemben hősünk ember maradjon, és semmilyen körülmények között ne váljon emberfelettivé; így tudja a gyerek felismerni, hogy az ő valóságos feladatainak, reményeinek és félelmeinek képzeletbeli eltúlzása, feldolgozása ez a történet.

Meglehet, hogy azok a gyerekek, akik korábban nem hallgathattak meséket, serdülőkorban kezdnek el hinni a csodákban, mert úgy gondolják, most van meg az utolsó esélyük erre. Vagy sajnos az is lehet, hogy ezek a gyerekek később kábítószeres álomvilágba menekülnek, hisznek az asztrológiában, illetve fekete mágiával foglalkoznak, szóval az ábrándok világába menekülnek, hiszen ők időnek előtte arra voltak kényszerítve, hogy felnőttként valóságosnak lássák a világot.

A szülő kötelessége, hogy a gyermeknek meséket olvasson, és mikor a gyermek megkérdezi, hogy ez igaz- e, szemrebbenés nélkül azt mondani, hogy „egyszer volt, régen volt”, vagyis úgy gondoljuk, hogy egyszer talán, igaz volt. Hiszen a mese nem azért meggyőző mert igaz, hanem azért, mert vonzó a cselekménye és a képzeletünkre hat. „A mese ugyanúgy építkezik, ahogy a gyermek gondolkodása, és ahogy a gyermek a világot megismeri: ezért is olyan meggyőző számára. A mese adott esetben sokkal jobban vigasztalja a gyermeket, mint a felnőttek racionális érvei.” (Bruno Bettelheim)

A gyermek hisz a mesének, mert világszemlélete olyan, mint az övé. Nem szükséges, hogy a gyermeknek elmagyarázzuk, hogy a három kismalac - akik szalmából, fából és téglából építik a házukat - az egy és ugyanazon kismalac, és a történet csak az ember fejlődését mutatja be az örömelvtől egészen a valóságelvig. Nem is kíváncsi a gyerek arra hogy mi elmondjuk neki, hogy te azért és ezért ezt a mesét szereted, mert ilyen és olyan lelkiállapotban vagy. Egy kislány sem örülne neki, ha megtudná, hogy azért szeret lovagolni, mert így a férfiak feletti uralmát gyakorolja. Szégyellné magát, nem is ülne többet lóra, és az életében is egy komoly törést jelentene.

Azt kell mondani, ha már nem adatik meg a lehetőség egy szülőnek, hogy gyermekével több időt töltsön, és sajnos ebben a nagyszülők sem tudnak már segíteni, akkor csak adjon egy mesekönyvet a gyereknek, ültesse be a sarokba, és miközben mos, főz, takarít, figyelje meg, milyen jó hatással lesz rá.