Beszélj úgy, hogy érdekelje - segítsünk az érzelmek elfogadásában
Hogyan segítsünk megbirkózni az érzéseivel?
Néhány hete egy kórházi gyermekrendelésen voltunk, hosszú várakozási idő, sok-sok gyerkőc, fülledt meleg. Nem volt nehéz példát találni az érzelmek (nem) elfogadására – bár bevallom, így utólag vicces, hogy mikor mire figyel az ember; valószínűleg, ha nem ez lenne a munkám, fel sem tűnt volna...
Nos tehát. A rendelésen egy 2 év körüli gyerkőc kerül sorra, valamilyen okból injekciót kap. A folyosóról csak annyit hallani, hogy nagyon sír, és nem akar megnyugodni. Hosszas hangoskodás után, édesanyjával kilép a rendelő ajtaján, látszik rajta, hogy nagyon fel van zaklatva. Nem szokásom, de valahogy késztetést éreztem rá, hogy próbáljak segíteni. Megszólalok: „Egy ilyen szuri nagyon tud fájni.” Meglepetten néz rám, már csak hüppögés maradt a sírásból. Erre az édesanyja így folytatja: „De már nem is fáj, el is felejtettük”. Na itt következett az újabb dobhártyaszaggató sírás...
Mi történt? Az édesanya nem a legjobbat akarta volna a kisfiának? Dehogynem! Azt szerette volna, hogy minél előbb túljusson – és vele együtt ő maga is – ezen a kellemetlen élményen, helyzeten. Azonban az a sok éves tapasztalat, hogy minél inkább megtagadjuk a negatív érzéseket, azok annál jobban „megkötik” a gyermekünket, és a „katonadolog” így hosszú siránkozásba mehet át, ami beláthatóan kellemetlen minden résztvevő számára. Ha azonban elismerjük, hogy egy ilyen szuri bizony tud fájni, és a gyerkőc ehelyett mennyi minden szépet tudott volna csinálni, és bár gyorsan ott teremhetnénk a kedvenc játszótéren, vagy megölelhetné a kedvenc plüssmacit, autót, babát, bármit... amint hazaértünk elmeséljük xy-nak, hogy bár igencsak fájt az az oltás, mégiscsak megbirkózott vele, pedig még a felnőtteknek sem mindig könnyű... talán még egy halvány mosolyra is futja majd, a megnyugtató anya-ölelésben.
Arra nagyon jó ez a példa, hogy lássuk, néha a legjobb szándékkal mondott, esetleg épp vígasztalásul szánt mondatok sem mindig érik el a kívánt hatást. Ilyenkor döbbenten megállunk egy pillanatra – mi siklott ki, kérem? A lehető legjobb szándék mellett sem tudjuk biztosítani, hogy úgy érjen célba a mondandónk, ahogyan azt szeretnénk, ha nem fordulunk a másik fél, a gyermekünk felé azzal a valódi figyelemmel, amely megengedi számára a miénktől – vagy az általunk elvárttól - eltérő érzelmek megtapasztalását az adott helyzetben.
Szülőként persze tudom, hogy maga a hosszú várakozás, a gyerkőc lekötésére tett folyamatos próbálkozásaink, az orvos esetleg nem túl kedves hozzáállása, mind-mind ott gyűlik már bennünk, mire az injekcióra kerül a sor, esetleg mi magunk is irtózunk tőle, és már csak kint szeretnénk lenni az autóban, a metrón, bárhol csak nem ott... de a gyerkőcünk hasonlóképpen érez, ő is nehezen viseli ami történik, és meglehetősen nagy magabiztossággal mondhatjuk, hogy nem a mi idegeink további megtépázása a célja, amikor igenis fáj neki az a fránya oltás...
Hallgassuk meg, ha olyan „apróság” bántja, ami számunkra már fel sem tűnik, hagyjuk, hadd élje át, és tapasztalja meg az érzést, ne tagadjuk meg tőle ezt a tanulási lépcsőt. Néha semmit nem kell mondanunk, csak éreztetni, hogy ott vagyunk vele, és elfogadjuk azt, ahogyan érez.
Egy próbát mindenképpen megér!
További információ a módszerről és a szülői kommunikációs tréningekről: www.ertsunkszot.hu
info kukac ertsunkszot.hu vagy 20/2608903
Fotó: renelutz: Elena
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértõnk, vagy ha egyszerûen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
Közösségi hozzászólások: