Mikor teszünk legjobbat a gyerekünknek? - 2. rész
Ha még nem olvastad a bevezető részt, itt megteheted.
Milyen az a kommunikáció, amit érdemes…?
Röviden megfogalmazni nehéz. Olyan kommunikációt adjunk át a gyermekünknek, amellyel akár már gyerekkorában, akár felnőttként könnyebben boldogul. Önmagával és a környezetével egyaránt. Nem azzal segítjük, ha mindig megmondjuk neki, mit hogyan tegyen, és megválaszoljuk helyette a neki feltett kérdéseket is. Ebben az esetben csak azt tanulja meg, hogy az ő véleményét tulajdonképpen számításba sem veszik, és később is elvárja majd, hogy legyen, aki megmondja neki, merre hány lépés.
Mi történik, ha egyszer problémával találkozik, és nem lesz ott anya vagy apa, hogy megoldja?
Vagy épp az lesz a baj, hogy jön a szülő, és közbelépésével esetleg kapcsolatokat tesz tönkre, mert hát ő úgyis jobban tudja, mi a jó a gyerekének...
A legfontosabb lépés, hogy kezeljük partnerként. Ez nem azonos azzal, hogy legyünk a barátai. A szülő legyen szülő, és ne barát vagy barátnő, olyan módon, hogy alakítsuk ki azt a bizalmi légkört, amelyben a kétségek és titkok is megoszthatók. Amennyiben elfogadjuk - a sajátunktól eltérő - érzéseit és véleményét, és pozitív tükröt mutatunk a számára, amellyel megerősítjük a pozitív tulajdonságait, elindultunk az úton.
Ha a saját sorsukba megfelelő szinten döntési lehetőségeket biztosítunk - két lehetőség közül hagyva választani - már az önállóság felé vezető útra lépésüket is segítjük. Ehhez azonban szükség van még egy kis finomhangolásra. Ha próbálkozik valamivel, ami számára láthatólag nehéz feladatnak bizonyul, sokat segítünk vele, ha nem kritizáljuk, vagy nem nyújtunk azonnal segítő kezet.
Mindannyiunknak megvannak a maga küzdelmei, ezekből mindig épülünk, és tanulunk is valamit, ami később még a hasznunkra válik. A hibáink alapkövek az úton, amelyen járunk, mutatják, honnan jövünk és hová tartunk. Ha felemlegetjük, és kritizáljuk a rosszul sikerült próbálkozásokat, leggyakrabban nem azt érjük el, hogy ettől aztán majd csakazértis megcsinálja. Úgy érzi majd, hogy egy apróság is kifog rajta, nem képes elég jó lenni. Ez pedig rettentő mód dühítő és elkeserítő egy gyerek - és én azt hiszem, hogy egy felnőtt számára is. Van még egy bajom ezzel a csakazértis-sel. Lehet, hogy valóban úgy áll hozzá, hogy majd ő most megmutatja, és az sem kizárt, hogy meg is teszi. Közben viszont a lelke sérül, ha sokszor megismétlődik ez a vele szemben fennálló bizalmatlanság, olyan mértékben, amelyet felnőttként is nehéz átlépni.
Tehát: segítsünk az önállóság felé vezető úton, de figyeljünk arra, mindezt hogyan tesszük. Nem jó, ha túl sok az, amibe bele szeretnénk szólni, ha mindent megválaszolunk, ha mindent jobban tudunk. Igen, a gyerekek gyerekek, de csak akkor válhatnak egészséges önértékelésű és önálló döntésre képes felnőttekké, ha hagyunk számukra lehetőséget, hogy önállóan lépkedjenek. Mi pedig néhány lépésről figyeljük az eseményeket. (Mint a jó szurkolók a nézőtéren, biztatják a játékost, hogy találjon a kapuba, de nem akarják helyette bedobni a gólt, és nem kezdenek hangoskodni egy-egy kihagyott helyzet után, hanem töretlenül buzdítják tovább, a következő lehetőségig. Aztán azon túl is.)
Az egyik legfontosabb készség, amelyet elsajátíthatnak, az a problémamegoldás. Külön kiemelném, hogy itt a szülővel KÖZÖS problémamegoldásra gondolok. Nem arra, amikor felszólítjuk a gyerekünket, hogy legyen kreatív, önálló és felelősségteljes, és oldja meg, ha már segített a problémának létrejönni... Az én szememben értéke a közös megoldásnak van, amely stabil alapot nyújt a gyermekünk későbbi saját döntéseinek átgondolásához.
Miben különbözik ez a megoldás?
Nem számít közös megoldásnak, ha a szülő kész tények elé állítja a gyereket. „Gond volt a suliban, azt mondják, nem tanulsz eleget, erről beszélnünk kell, ülj le...” vagy „Holnaptól ezt úgy oldjuk meg, hogy... jó lesz?” Ezekben a gyerek legfeljebb végrehajtói funkcióban van jelen. (Mint ahogy a tanórákon is, leginkább arra korlátozódik a jogosultsága, hogy válaszoljon a kérdésekre, kimenjen a táblához, ha hívják, maradjon csendben és viselkedjen az elvárások szerint.)
Mi a rossz ebben, kérdezhetjük, hiszen szabályok mindenhol vannak, amelyeket be is kell tartani.
Miért baj az, ha a szülő felállítja a kereteket?
Alapvetően nem a keretekkel van gondom. Kellenek a határok, és sosem állítottam, hogy hagyjuk a gyerekeinket, hagy nőjenek, mint a gaz... Azonban fontos, hogy belássuk: a közösen alkotott szabályok, amelyekbe van beleszólásunk, sokkal inkább kötnek bennünket, mint a fejünk felett hozott döntések. Ha együtt találunk ki egy olyan megoldást, amellyel mindannyian elégedettek vagyunk, akkor valamennyiünk érdeke, hogy az elhatározást át is vigyük a gyakorlatba. Ha a gyerek érzi, hogy a véleményét komolyan veszik, és valóban beleszólhat a meghozott döntésekbe, egészen másként viszonyul hozzájuk, mint azokra, amelyekben elmondják, mit hogyan kell tennie - valaki más érvei és véleménye szerint.
Mit adjunk hát a gyerekünknek kommunikációs útravalóul?
- Szeretetet és bizalmat. A tudat, hogy a szülők mindig ott állnak mögötte, és akkor is fordulhat hozzájuk, ha valami nem jól sikerült, hatalmas felszabadító erőt jelent.
- Lehetőségeket, hogy kifejezhessék az érzéseiket, és megtanulják, hogyan tehetik ezt meg úgy, hogy másokat se bántsanak meg közben.
- Problémamegoldó gondolkodásmódot, amikor a helyzet azt megkívánja.
- Bátorítást az önállóság felé vezető úton. Megfelelő távolságból.
- Lehetőséget a hibázásra. Lehetőségeket, amelyekből hiányzik "az én megmondtam" vagy a "látod, ha úgy csinálod, ahogy mondtam..."
- Élményeket - az élményt, hogy képes volt önállóan befejezni egy feladatot, hogy boldoggá tudta tenni a szüleit egy saját készítésű ajándékkal, meg tudott oldani egy problémát, elmondhatta az ötleteit, gondolatait és azokat figyelembe vették. Ezekre emlékezni fog.
- Lehetőségeket arra, hogy az lehessen, aki. Elmondhassa, amit érez, gondol, lehessen egyszerre szeleburdi és fegyelmezett, rendszeres és kiszámíthatatlan. A gyerekek szivárványok. Felnőttként egyre kevesebb színük marad, hagyjuk, hogy a mieink a lehető legtovább hordozzák kaleidoszkóp-mivoltukat.
Foto: photostock - FreeDigitalPhotos.net
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértõnk, vagy ha egyszerûen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
Közösségi hozzászólások: