szorongások

Kedves Balogh Andrea!
Kisfiam 6 éves lesz tavasszal. 1,5 évesen adtuk bölcsibe, könnyen, azonnal beilleszkedett. Egy rossz tapasztalat miatt a bölcsit hamar lecseréltük egy másikra. Az új bölcsiben szintén gyorsan beilleszkedett. Szeretett oda járni, nyitott, kedves, érdeklődő és szófogadó volt, mindenkit ölelt és puszilt, bújós természetű. Egy kis idő után észrevettük, hogy mikor érte megyünk délután, mindig sírt, mert a gondozó nem segített neki öltözni, hanem átkulcsolt lábbal és kézzel, állva figyelte a kisfiunk próbálkozásait és közben nem segített neki öltözni. Szerencsére ekkor kivettük a bölcsiből, pár hónapot otthon volt velünk, majd oviba ment.
Az oviba 2 évet járt, ezt is szerette, de az utóbbi időben nem akart már menni, minden reggel könyörgés volt, hogy inkább itthon maradna. Egy idő után elmesélte, hogy az ovi tulajdonos óvónéni és férje minden nap bántják: kokit adnak, a fülét pöccingetik és a karját megszorítják. Azonnal bementem és megkértem az ovit, ne csinálják, használjanak nem fizikai pedagógiai nevelést, amire ígéretet is kaptam (a bántalmazásra az volt az indok, hogy nem fogad szót). A kisfiam boldog volt, hogy megvédtem, azonban délután már azt mesélte, hogy ahogy eljöttem az oviból, az óvónéni azt mondta: "Nem anyád fogja megmondani, mit csináljak." El sem tudom képzelni, mekkora roncsolást végeztek ezzel a mondattal, de többet ide nem vittük oviba a gyermekünket.
Egy alkalmazott óvónénivel délután pedig üzent is nekem a tulajdonos óvónéni, hogy akár 30x is bánthatta volna a kisfiamat, de csak 10x tette, örülhetek.
Nem tudom, mi minden történhetett még ebben az oviban, ide 3 éves korától járt a kisfiam és a párommal úgy látjuk, hogy talán 3 éves kora után kicsivel egyre szófogadatlanabb, egyre többször ellenkezik velünk, szemtelen velünk és másokkal. Már nem az az édes, cuki, elragadó kisfiú, aki régen volt. Pedig most is látni rajta, hogy mindent megtenne egy kis szeretetért, de nem találja hozzá az utat. Az oviban sajnos minden érintést elutasítottak, pedig a kisfiunk szeret ölelni, hozzáérni másokhoz, vigasztalni és bátorítani.
Most új oviba vittük, ahol visszatették középső csoportba, de nehezen megy a beilleszkedés. Nagyszerű pedagógiai csapatra találtunk, ami megnyugtató. Bár még csak pár hetet járt az új oviba, egy pici javulást tapasztaltam a kisfiunk viselkedésében.
Itthon sokszor veszekszünk vele, mert amíg nem emeljük meg a hangunkat vagy nem ígérünk büntetést, nem hallgat ránk. Sőt, már egyre többet meg is kell büntetni.
Szeretném tanácsát kérni, hogy hova tudnánk segítségért fordulni, hogy a lelki sebek gyógyulását segítsük és mihamarabb egy egészséges lelkű kisfiú lehessen a gyermekünk.
Köszönettel, Marcsi

Kedves Balogh Andrea!

Több dolog miatt is írok, sorra veszem őket, és egyéb plusz információt, hátha van valami csekély megoldás a problémáimra. Magamról röviden; második x-et betöltött dolgozó/iskolás nőnemű egyed volnék. Szüleim elváltak, egy hónapja költöztem el otthonról, azóta rendben vagyok a családdal, Édesapa nincs...

A két problémám:

Evészavarok:
A családban mindenki nagyon telt, és hízásra hajlamos (100 kg fölött, bátyámat kivéve). Én is gömbölyded voltam, leadtam 14-16 kilót kilót, és még mindig nagydarabnak érzem magam, de közben meg rám szóltak társaságban, családlátogatásnál is, hogy olyan, mintha beteg lennék... ( 180cm/61kg )
Nagyon keveset eszem, de van, hogy elkap a hév, és mindent megeszek, amit találok. Egy évig hashajtókon éltem.
De az önmegtartóztatás csak akkor nem működik, mikor családi esemény/ünnep van. Húsvétkor és az Édesanyák napján is hánytam, hogy könnyítsek a teli hasas mozgásképtelenségemmel.
Van, hogy elbújva, lopva eszem pár falatot, amit nem szabadna, mert tudom, hogy hizlal. Egyszer lebuktam: egy magos kiflit akartam gyorsan megenni, megláttak, és ijedtemben eldobtam a kiflit és erős sírás tört rám.
Hol az egyensúly? Hogy lehet ráállni a normális étkezésre? És mi a normális étkezés? Hogy tudnék mértéket tartani?
Zöldséget, gyümölcsöt, abonettet, kefirt,tojást, levest eszem főként.

pótcselekvés:
Van egy nagyon rossz szokásom- vakarom a fejem. Nem viszket, nincs vele semmi, bőrbetegségem sincs, egyszerűen csak benne van a kezem a fejemben... Jó érzés is, de van, hogy annyira megfeledkezem róla, hogy ránézek az időre, és eltelik 1-2 óra is a vakarászással. Ami még idegesítőbb, pattintgatom a körmeimet. Hasonló mozdulat, mikor egy kézzel próbálja az ember megtisztítani a körme alját. De rám jön a villamoson, ha a klaviatúrát elengedem, akkor is... és ráütnek a kezemre, mert én már nem veszem észre...

mellékinfók:
Jártam pszichoterápiára fél évet (művészet, mozgás, zene és csoportterápiák), Rehabilitáción voltam, nevelési tanácsadóba is jártam, ott külön pszichológushoz is kellett járnom, és az elmúlt évben heti 1-2 alkalommal szintén jártam beszélgetni szakemberhez...Gyógyszeres kezelésem kellene, hogy legyen, de önakaratból nem szedem -rivotril-. Csak van más megoldás! Segítsen kérem!

Köszönöm szépen előre is!
elérhetőségem:
berczelive@gmail.hu
Üdvözlettel:
Viktória