Ezért nem csinálok idő előtt kis felnőtteket a gyerekeimből

A gyerekeim egymás hegyén-hátán az ágyon persze már megint valami bunyós dolgot játszottak. Szinte egyszerre mondták, hogy „De anya, nekünk ez jó!” miközben a szemük csillogott, az arcuk piros volt a mozgástól és patakokban folyt róluk a víz. Akkor és ott megértettem, hogy mennyire másként látják a gyerekek a világot, mennyire ösztönösek még és hogy mennyire nem szabad ezt szükségtelen(!) korlátok közé zárni. Ők akkor ott tényleg élvezték a játékot, a ma már unalomig ismételt „légy jelen a pillanatban” életérzést teljes egészében kimerítették, én meg a saját félelmeim miatt, azon aggódva, hogy mi történhet velük, megpróbáltam volna kiszedni őket ebből az állapotból.

Fontos dolgot tanultam aznap. Hagyni kell a gyerekeket játszani. Bízni kell bennük és nem idő előtt kis felnőtteket csinálni belőlük.

Azóta inkább kimegyek a szobából, ha bunyóznak. Tudom, hogy mivel fiúk, néha a tesztoszteron „beszél” belőlük, és igenis szükségük van az egymás nyúzására, a birkózásra. Pont úgy, mint ahogy az oroszlánkölykök cibálják egymást. Az elmúlt tizenegy év során SOHA egyetlen komoly baleset sem történt az ilyen játékverekedések alkalmával.   

Ugyanez a hozzáállás az, ami miatt hagyom, hogy a játszótéren ugráljanak, másszanak, próbálgassák magukat, vagy ami miatt mindig hagyom őket fára mászni. Soha nem tettem fel őket a fára, hanem azt mondtam, ha fel tudsz mászni, felmehetsz. De akkor lemászni is képes leszel. Emiatt hagytam már a másfél éves gyerekemet lépcsőzni a lakásban. Persze ez nem jelenti azt, hogy felelőtlen szülő lennék, hiszen mindig ott voltam a gyerek mögött a lépcsőn, de soha, egyszer sem kellett biztonsági hálót játszanom.

(Kapcsolódó cikkünk: Okos gyereket akarsz? Engedd fára mászni!)

Persze nem mondom, hogy anyaként néha nem áll meg bennem az ütő, amikor látom, miket csinálnak, de nem akarom rájuk vetíteni a saját (nyilván anyai túlzásokba eső) paráimat. Hagyni kell őket élni, mozogni, csinálni, ami jól esik. Csak a mások és a saját testi épségét veszélyeztető dolgokat állítom le – nyilván ezeket meg kell tanulniuk. De ezen túlmenően annyi szabadságot szeretnék adni a gyerekeimnek, amennyit csak lehet. Úgyis annyi év van még előttük, amikor majd „viselkedniük” kell, legalább gyerekként hadd éljenek sokat ösztönből.