|
Domján MónikaPszichológus, Önismereti trénerElérhetőségeim: Cím: inSpirál Stúdió: Bp. 1094. Páva u. 6. II/2. Telefon: 06-20/245-53-43 E-mail: domjanmoni@gmail.com Honlap: http://www.inspiralstudio.hu http://inspiralstudio.hu/index.php/bemutatkozas/munkatarsaink/53-domjan-moni www.tavaszpont.com |
Kérdezz-felelek
Nem is tudom hol kezdjem. 36 éves vagyok. Az utóbbi időben semmi nem érdekel. Nem beszélgetek a munkatársaimmal, magamba zárkózom. Nincs senkim. Sem társam, sem barátnőim. Ez már régóta így van, elfogadtam, nem ez a probléma. Eddig jól megvoltam magam is. Mindenki azt mondja ismerkedjek, de ha arra gondolok, hogy megint egy férfit megismerni, akkor inkább neki sem állok. De nem is ez az alap problémám. Pár hete elkezdtem "hipochonder" lenni. Diagnosztizáltak egy betegséget, ami egyre növekvő fájdalommal jár, de műtétre majd később kerül sor. Azóta a fájdalomra "koncentrálok", nem tudok elvonatkoztatni, nem használnak gyógyszerek, és folyton ez jár a fejemben. Ha elkezd fájni a fejem, rögtön agydaganatra gondolok, ha a lábamban szúró fájdalom jelentkezik, rögtön trombózisom van, a szívem rendszeresen össze-vissza kalapál, többször jön rám szédülő rosszullét, irtózom az infarktustól. Emiatt nem figyelek oda a munkámra, nem figyelek oda az emberekre, ha beszélnek hozzám, de inkább ne is beszéljenek hozzám. Nehezen alszom, még nehezebben ébredek. Persze erre egyből azt mondaná egy orvos, hogy menjek el pszichiáterhez, de évekkel korábban jártam már, többnél is, de azon kívül, hogy 5 perc "beszélgetés" után felírt egy nagy dózisú dilibogyót, még rosszabbat tett, mert a gyógyszerektől tényleg fizikai rosszullét jött rám. Soha többé pszichiáter. Pszichológushoz sajnos idő-és pénzhiány miatt nem tudok elmenni. Mégis kellene találnom valami megoldást, mert már "magamtól is szenvedek". Érzem, tudom, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Szeretnék vidám, társasági ember lenni, de sokszor az ágyból sincs kedvem felkelni. Vajon van kiút?? Segítségét előre is köszönöm. Üdvözlettel: Marcsi
A halálfélelem hátterében gyakran a nem megélt élet keserűsége rejlik. Azaz hogy az élet véges, és mégsem használtuk ki a benne rejlő lehetőségeket. A legnagyobb lehetőség pedig a szeretet, amelyet csakis kapcsolatokban tudunk megélni. Szomorúság töltött el sorait olvasva, hogy már elfogadta, hogy senkije sincs, magába zárkózott... Mi van, ha mégis ez a probléma? És ennek következménye a túlzott aggódás a betegségek miatt, az elmúló élet miatt, amit a szeretet öröme nélkül hagy elfogyni?
Egy hozzáértő, biztonságot nyújtó terápiás kapcsolatban fel lehet dolgozni a kapcsolatokban szerzett sebeket, és megtanulni újra bízni, újra nyitni mások felé. Amennyiben megfelelő szakembert talál, elköteleződik a terápiás munka mellett és kitart, drámai változásokat tud elérni életminősége javításában! Nem ismerem az életkörülményeit, de biztos csak az idő- és pénzhiány az oka annak, hogy nem jár el pszichológushoz vagy más terapeutához? Hiszen családja, barátai nincsenek, mint írja, munkája viszont van. Ügyes tervezéssel talán mégis meg tudja engedni magának, hogy igénybe vegye egy szakember segítségét - ha akarja. Sok erőt kívánok önismereti úton való az elindulásához! Domján Mónika 2019. 08. 06. 18:05
Gyed-en vagyok itthon, 1 éves kisfiammal. Van még ey 4 éves kislányom. Hosszú ideje itthon vagyok mivel kislányom születése után nem mentem vissza dolgozni mert terhes lettem. Egy ideje azt tapasztalom hogy kicsúszik a kezeim közül minden. Sokat sírok, nem végzek semmivel a kisfiam is nagyon leköt, még szoptatom is, ő is sokat sír stb. Hangulatingadozásaim vannak, és dühkitöréseim. an hogy ütöm a falat vagy földhöz vágok valamit. Aztán persze azt gondolom hogy hogy tehettem ilyet. Káromkodom is. Mintha kifordultam volna önmagamból. Ha ez szülés utáni depresszió, próbáltam leküzdeni úgy hogy sportolok pl. elmegyek futni addig otthagyom valakire a kicsit. Vagy nagyon fontosak nekem hogy legyenek céljaim. Így angol tanulásba kezdtem amit szeretek, de alig tudok vele foglalkozni..Nincs idő..Vagy nem jól szervezem. Mert persze ott van még a lakás, a főzés, a mosás ,vasalás, és a 4 éves lányom is hiányol. De én úgy érzem mintha csak egy rabszolga lennék, vagy nem is léteznék, vagy nem lennék fontos. .A férjem nem jól tűri a hangulatingadozásaimat, vagy éppen nem szól semmit. Néha segít, de dolgozik is. Bár szerintem segíthetne többet, szerinte én ezért vagyok itthon. De én így nagyon nem érzem jól magam. Anyukám azt mondta, hagyjam abba az angol tanulást. Na de ha az egyetlen célom is elveszik, akkor mi marad belőlem? Úgy érzem csak kiszolgáló vagyok, miközben tudom hogy nem.Mit tudnék csinálni vagy mit máshogy? Sajnos nehéz dolog ez, köszönöm a választ!
Soraiból úgy tűnik nekem, hogy tényleg nehéz helyzetben van, és bár elképzelhető, hogy szülés utáni depresszió is súlyosbítja a képet, de a leírt családi szituáció önmagában is előidézheti kudarcérzését és ebből fakadó hangulatingadozását. Nem csoda, hogy ennyi teher mellett úgy érzi, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, és persze az is nehéz, hogy hosszú ideje van otthon, és a gyereknevelésen, valamint a háztartáson kívül nem nagyon van más perspektíva Ön előtt. Egyetértek azzal, hogy fontos lenne hosszabb távú célokat kitűznie, és foglalkoznia azzal, ki is Ön akkor, amikor nem családanya és háztartásbeli. Ha férje ebben nem partner, akkor legfontosabb lenne ezt a házastársi konfliktust felszínre hozni, és a megoldásán munkálkodni. Egy párterápia ebben sokat tud segíteni, persze csak ha a férje is hajlandó részt venni benne. Ettől függetlenül biztatom, hogy próbáljon vele beszélni ezekről a problémákról, és segítséget kérni tőle abban, hogyan tudnának az Ön terhein könnyíteni. Erőt, kitartást és türelmet kívánok hozzá!
Üdvözlettel, Domján Mónika 2016. 03. 23. 22:55
Nagyon nehéz bármit is mondani erre az ijesztő állapotra, főleg úgy, hogy az előzményekről nem írt semmit. Nem történt valamilyen nagyobb változás az apukája életében? Nem érte veszteség? Ráadásul ahogy leírta, szellemi leépülés is kíséri az állapotát. Mindenképpen további vizsgálódást javaslok, fizikai téren és érzelmi téren egyaránt. Ha közelebb jut a kiváltó okokhoz, könnyebb lesz segítséget nyújtani neki. Mindenesetre a szeretetteljes figyelem és a fizikai szükségleteiről való gondoskodás elengedhetetlen egy ilyen helyzetben. Valamint ne feledkezzen meg a saját lelki szükségleteiről sem, hiszen egy ilyen beteg közeli hozzátartozó ápolása nagyon sokat kivesz az emberből. Találja meg a támogató társakat, esetleg szakembereket, gondoskodjon a saját feltöltődéséről, semmiképpen se vegye ezt a terhet egyedül a nyakába.
Jobbulást kívánok az édesapjának, erőt, kitartást és türelmet Önnek! Domján Mónika 2015. 09. 22. 21:18
Én 51 éves vagyok és már többször feküdtem a pszichiátrián, hol major depresszióval,hol bipoláris effektív súlyos depresszióval, voltam már többször is öngyilkos jelölt, de megmentettek, a legsúlyosabb amikor négy napot voltam az intenzíven. Most is a kórházban voltam, és még adaptáción vagyok. A mostani tüneteim nagyon nagy lehangoltság, keresem hogy hogyan halhatnák meg úgy hogy ne mentsenek meg! Közben három hónapja tartó parancsoló hallás (tedd meg, verjen meg az Isten, légy átkozott, stb.) .Látással koponyákat látok, majd egy vérben fekvő alakott, majd magamat. Szavakat, mondatokat ismételgetek, hol magamba. Már 14 éve vagyok depressziós, és colitis ulcerózás. Kérdésem az lenne hogy ez milyen betegség? Meddig tart! (mert már megbolondulok az állandó halucinációimmal). Kaptam gyógyszereket is de még nem hatnak, pedig már négy hete újakat kaptam. Félek a tömegben, menekülök onnan pánik miatt. Elegem van már az egészből, nem akarok élni így! Elfelejtem mit mondtak pár perce, de a múltra emlékszem. Mostanában csak lennt vagyok nagyon. Magányosnak érzem magam! Új házasságban élek másfél éve, de nem túl jól sikerült! Válaszát előre is köszönöm! Katica
Gondolom, nincs szüksége egy újabb diagnózisra, amelyet ennyi információ alapján nem is lehet felállítani. Amennyiben rászánja magát egy komoly terápiára, amelyben félelemei, önbüntető kényszerei hátterét szeretné megismerni, megérteni, és belekezdene egy komoly erőfeszítéseket igénylő változási folyamatba egy boldogabb élet érdekében, szívesen fogadom!
Az a tény, hogy eddig nem halt meg, számomra azt mutatja, hogy van valaki Önben, aki az életet akarja választani. Azt viszont csak méltón, örömmel érdemes élni! Tehát ha el akar indulni ebben az irányban, várom hívását!
Üdvözlettel, Domján Mónika 2013. 02. 04. 17:15