hipochondria

Kedves Mónika!
Nem is tudom hol kezdjem. 36 éves vagyok. Az utóbbi időben semmi nem érdekel. Nem beszélgetek a munkatársaimmal, magamba zárkózom. Nincs senkim. Sem társam, sem barátnőim. Ez már régóta így van, elfogadtam, nem ez a probléma. Eddig jól megvoltam magam is. Mindenki azt mondja ismerkedjek, de ha arra gondolok, hogy megint egy férfit megismerni, akkor inkább neki sem állok. De nem is ez az alap problémám. Pár hete elkezdtem "hipochonder" lenni. Diagnosztizáltak egy betegséget, ami egyre növekvő fájdalommal jár, de műtétre majd később kerül sor. Azóta a fájdalomra "koncentrálok", nem tudok elvonatkoztatni, nem használnak gyógyszerek, és folyton ez jár a fejemben. Ha elkezd fájni a fejem, rögtön agydaganatra gondolok, ha a lábamban szúró fájdalom jelentkezik, rögtön trombózisom van, a szívem rendszeresen össze-vissza kalapál, többször jön rám szédülő rosszullét, irtózom az infarktustól. Emiatt nem figyelek oda a munkámra, nem figyelek oda az emberekre, ha beszélnek hozzám, de inkább ne is beszéljenek hozzám. Nehezen alszom, még nehezebben ébredek. Persze erre egyből azt mondaná egy orvos, hogy menjek el pszichiáterhez, de évekkel korábban jártam már, többnél is, de azon kívül, hogy 5 perc "beszélgetés" után felírt egy nagy dózisú dilibogyót, még rosszabbat tett, mert a gyógyszerektől tényleg fizikai rosszullét jött rám. Soha többé pszichiáter. Pszichológushoz sajnos idő-és pénzhiány miatt nem tudok elmenni. Mégis kellene találnom valami megoldást, mert már "magamtól is szenvedek". Érzem, tudom, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Szeretnék vidám, társasági ember lenni, de sokszor az ágyból sincs kedvem felkelni. Vajon van kiút?? Segítségét előre is köszönöm. Üdvözlettel: Marcsi

Kedves Mónika!

A következők miatt írok Önnek. 41 éves nő vagyok, egyedülálló, szűz, soha nem volt párkapcsolatom, érzelmi kapcsolatom egyedül Édesanyámmal van, akivel imádjuk egymást. Testvérem sincs, barátaim se nagyon, a szellemi munkásságom nyomán inkább "rajongóim", de ez nem számít.
Látszólag extrovertált, mosolygós, "nagydumás" ember vagyok, valójában nagyon mély sérüléseket viselek a lelkemen. Más voltam, mint a többi gyerek, nem értettem a vagány kommunikációjukat, minden erősebb szavuktól megsérültem, én egy finomabb, szelídebb létmódra vagyok kódolva (máig iszonyodom a konfliktusoktól, összeomlok a legkisebb érzelmi disszonanciától.) Amikor a hiperérzékenyekről szóló cikkeket olvasom, minden egyes pontja rám vall.
3 évesen úgy mentem óvodába, hogy folyékonyan olvastam-írtam. Ez később is megmaradt, hogy életemben csakis a szellemi munka adott boldogságot és önbizalmat: mindig kitűnő voltam, imádtam tanulni. Ugyanakkor végig nagyon szenvedtem. Osztálytársaim kegyetlenül kicsúfoltak az iskolában, amikor 10 évesen megjött az első menses, elöntöttek a pattanások: undorítónak, leprásnak hívtak, pöttyös arcú babát raktak a táskámba az osztálytársaim. Én erre a rám jellemző módon reagáltam: nem rájuk haragudtam, hanem minden agresszióm önmagam ellen irányult. Kamaszkorban elfojtottam a nőiségemet, gyűlöltem a testem, fogyókúráztam, hashajtóztam, rocker lettem, bandáztam, alkoholizáltam. 20 évesen anorexiás és bulimiás is voltam egyben, ugyanakkor az egyetemen évfolyamelső voltam. Párkapcsolatnak reménye se volt, de én se akartam: férfiruhában jártam, és azt vallottam magamról, hogy androgün lény vagyok, nem nő, és idegen ebben az elátkozott testben.
28 évesen a menstruációm végleg elmaradt, secunder amenorrhoeával diagnosztizáltak. Szervi okot nem találtak mögötte. Éltem tovább, akkor már konszolidálódva, a női identitással megbékélve (ami mindig megvolt, csakis dacból tagadtam meg a csúfolás miatt...) szakmai sikerekkel, saját lakásomban, de egyre boldogtalanabbul. Bevallom, ma is gyakran folyamodok az alkohol adta ideiglenes mámorhoz, hogy ne érezzem a tönkretett életem fájdalmát. Ugyanakkor ébred bennem valami.. egy érzés, hogy mégsem reménytelen minden. Furcsa módon ez év júniusban 13 év után először a mensesem is szabályosan megjött spontán módon. Orvosokhoz járok, mert ezzel kapcsolatban sokféle tünetem van, de soha, semmi szervi elváltozást nem találnak, minden leletem hibátlan. Minden orvos pszichoszomatikus okokat emleget és azt mondja, keressek fel egy pszichológust.
Tudni kell rólam azt is, hogy iszonyúan félek a testemtől. Annak idején gyűlöltem, most már nem, csak félek minden jelenségétől: hipochonder vagyok, reggeltől-estig figyelgetem a testem. Nem egyszer volt olyan tünetem, hogy például amikor előadó voltam, szörnyen rettegtem, nehogy berekedjek előadás előtt - és minden külső ok nélkül erre teljesen berekedtem. A gégészek nem találtak semmit, tanácstalanok voltak, ők is azt mondták: a félelemtől szomatizáltam.
Szeretnék segítséget kérni, mert egyre többször rám tör a halálvágy, pedig látszólag semmi baj sincs: Édesanyámmal imádjuk egymást, noha nem élünk együtt, mindketten egyedül lakunk a. magunk lakásában. Drága Anyukám sose akart „birtokolni” engem, hihetetlenül önzetlen, csodálatos lélek: ő mindig, most is biztat, hogy ne adjam fel, keressek párt, még nem késő (én pesszimistaként mindig azt mondom, hogy "nekem már minden ilyesmi késő!") – és valahányszor a betegségek miatti iszonyú rettegés is rámtör, mindig őt hívom fel, neki zokogok bele a telefonba, hogy mit találtam már megint magamon, vagy mit olvastam a neten egy betegségről – és ő nyugtat meg. De sejtem, hogy azért az ő szeretetteljes, ám nem szakszerű megnyugtatása néha nem elég – a hipochondriám utóbb elhatalmasodott, már szinte mindennap félek, szorongok a testem valamilyen jelétől.
Szeretném megkérdezni, egy ilyen abszurd életkezdés, elrontott fiatalkor után is van-e esély a gyógyulásomra, arra, hogy valaha én még „normális” életet élhetek? Tanácsát, vagy csak válaszát is szívből köszönöm, tisztelettel és üdvözlettel: Bogi

Kedves Doktornő!
igazából csak egy megerősitésre lenne szükségem,hogy valóban érdemes lenne-e felkerenem egy szakembert...25 éves nő vagyok,az életem sosem volt egyszerű történetem röviden:nagyszülők neveltek,szüleim elváltak,édesanyám alkoholista lett,férjhez ment megint,de én maradtam a mamánál..ennek ellenére szerettem anyámat,jól kijöttünk ,mikor nem volt padlón,és nem ivott!5 éve meghalt,tisztázatlan okok miatt!rá egy évre a szeretett pótanyám a nagyim is!elköltöztem albérletbe azóta itt lakom..jól fizető állásom van,szeretnek a munkatársaim.azonban a tüneteim valahol ekkor kezdődtek...autoimmun pajzsmirigy betegségem,kezdődő alulműködéssel,inzulin rezisztenciával,aminek következtében nem a legjobb a közérzetem,gyógyszert még nem szedek..azonban úgy gondolom talán ezek a tünetek túlmutatnak ezeken a betegségeken...reggel heves pulzus fog el mikor felébredek,szívem hevesen ver,sinus tachikardiám van..szabadidom 80 százalékat az inetrneten való betegségek böngészésével töltöm,hogy mi bajom lehet,mitől vagyok rosszul...szerintem ez beteges...mindig felfedezek magamon valami új tünetet,és rögtön a legrosszabb jár a fejembe,hogy biztosan pár év múlva meghalok,rákos vagyok stb..őrületbe kergetnek ezek a gondolatok,és nem tudok elszakadni tőlük!érdemes lenne megkeresnem egy pszichológust,hozzáteszem a félelmeim nem alaptalanok,egyre rosszabbodnak a pajzsmirigy eredményeim,most a kortizol szintem is magas,erről is egyből a mellékvese daganat jut eszebme..kérem mondjon pár biztató szót! tisztelettel:Redzsi

Kedves Doktornő!
igazából csak egy megerősitésre lenne szükségem,hogy valóban érdemes lenne-e felkerenem egy szakembert...25 éves nő vagyok,az életem sosem volt egyszerű történetem röviden:nagyszülők neveltek,szüleim elváltak,édesanyám alkoholista lett,férjhez ment megint,de én maradtam a mamánál..ennek ellenére szerettem anyámat,jól kijöttünk ,mikor nem volt padlón,és nem ivott!5 éve meghalt,tisztázatlan okok miatt!rá egy évre a szeretett pótanyám a nagyim is!elköltöztem albérletbe azóta itt lakom..jól fizető állásom van,szeretnek a munkatársaim.azonban a tüneteim valahol ekkor kezdődtek...autoimmun pajzsmirigy betegségem,kezdődő alulműködéssel,inzulin rezisztenciával,aminek következtében nem a legjobb a közérzetem,gyógyszert még nem szedek..azonban úgy gondolom talán ezek a tünetek túlmutatnak ezeken a betegségeken...reggel heves pulzus fog el mikor felébredek,szívem hevesen ver,sinus tachikardiám van..szabadidom 80 százalékat az inetrneten való betegségek böngészésével töltöm,hogy mi bajom lehet,mitől vagyok rosszul...szerintem ez beteges...mindig felfedezek magamon valami új tünetet,és rögtön a legrosszabb jár a fejembe,hogy biztosan pár év múlva meghalok,rákos vagyok stb..őrületbe kergetnek ezek a gondolatok,és nem tudok elszakadni tőlük!érdemes lenne megkeresnem egy pszichológust,hozzáteszem a félelmeim nem alaptalanok,egyre rosszabbodnak a pajzsmirigy eredményeim,most a kortizol szintem is magas,erről is egyből a mellékvese daganat jut eszebme..kérem mondjon pár biztató szót! tisztelettel:Redzsi

Kedves doktornő!
27 éves nő vagyok, az lenne a problémám, hogy kb.10 éve hipohonder vagyok ez abban nyilvánul meg, hogy évek óta rettegek az ájulástól, összeeséstől, újabban szivinfarustól, tüdőembóliától komolyabb szervi betegségektől. Nemrégiben voltak ismerőseim akik ezekben a betegségek meghaltak és azóta képes vagyok ezeket is bebeszélni magamba, mindezek miatt nem is szívesem megyek el itthonról a félelem úrrá lesz rajtam bezárkóztam a lakásba. Valahogy túl szeretném tenni magam mindezen, hisz van egy gyerekem akinek nagy szüksége van rám!
Már próbálkozom gyógyteákkal, hársfa, zöld tea. Kérem javasoljon nekem valami vény nélkül kapható gyógyszert, gyógyteát amitől ez a félelemem legalább kicsit fokozódna!
Köszönöm szépen a válaszát!