|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Orsolya!
Kislányom 22 hónapos, és nem hajlandó az önálló evésre. Nem fogja meg a kanalat, de amit kézből tudna enni, azt sem veszi el,vagy ha mégis akkor is nagy hisztik árán. Korábban (1-1,5 éves korában) fordultam ezzel a problémával orvoshoz, ill. védőnőhöz, de ők azt mondták ne erőltessem, ráér még önálló lenni. Én nem is erőltettem, de még mindig nem mutat semmi féle hajlamot az evés iránt. Ha megfogja a kanalat, akkor is csak játszik az étellel. De enni nem hajlandó vele.
Van, hogy néha-néha megfogja a kanalat, ha én is fogom, és belevezeti a szájába, de ha elengedem, utánna már meg se akarja fogni.
A pohárból ivás is nehéz. Tegnap nagy nehezen (sírás és hiszti árán) rávettem, hogy igyon egyedül pohárból, szépen fogta a poharat egyedül és ivott is belőle. De este már rájött arra, hogy a pohárban lehet pancsikolni, és nem megfogni és inni akart belőle, hanem bele nyúlkálni.Ma is próbáltam többszőr, de mióta rájött, hogy abban lehet locsizni, csak játszana benne, és inkább nem iszik.
Úgy veszem észre minden más jobban érdekli mint az evés-ivás, inkább játszik.
Arra is gondoltam, lehet hogy az a baj, míg más gyerek már a cumis üveget is saját maga fogja, ő egészen pici korától fogva kis pohárból itta az anyatejet is, mert a cumis üvegből nem volt hajlandó inni, ez által ugye a cumit se igényelte, így ő az üvegből sem tudott önállóan inni.
Sőt mikor elérkezett az idő, hogy 8 hós körüli korára etetőszékből egyen, onnan is ki kellett vennem, mert volt egy furcsa szokása.Ez egy másik probléma, ami már hála Istennek elmúlt, de bizony lehet, hogy maradandó hátránya keletkezett.
Ez a furcsa szokás az volt, hogy az etetőszék asztallapjához, nyomkodta a pocakját, folyamatos ütemes mozgásokkal, de olyan erővel, ha oda raktam a kezemet, az már nekem fájt(a fotelhez letérdelve is hasonló dolgot csinált, de szerencsére ezt is elhagyta). Az orvos azt tanácsolta vegyem ki az etetőszékből, és egyen kisszéken, kisasztalnál.
Hát igen, így tettem ,de az én kislányom olyan izgő-mozgó, hogy abszolút nem akart megmaradni a kisszéken, inkább elfut és játszik. Tehát maradt az ölben etetés, ill. kb. egy hete vissza raktam az etetőszékbe, de nem nagy sikerrel, mindig ki akar mászni.
Nem tudom mit csináljak vele, kérem adjon valami tanácsot, hogyan vezessem rá az önálló evésre?
Kislányom 22 hónapos, és nem hajlandó az önálló evésre. Nem fogja meg a kanalat, de amit kézből tudna enni, azt sem veszi el,vagy ha mégis akkor is nagy hisztik árán. Korábban (1-1,5 éves korában) fordultam ezzel a problémával orvoshoz, ill. védőnőhöz, de ők azt mondták ne erőltessem, ráér még önálló lenni. Én nem is erőltettem, de még mindig nem mutat semmi féle hajlamot az evés iránt. Ha megfogja a kanalat, akkor is csak játszik az étellel. De enni nem hajlandó vele.
Van, hogy néha-néha megfogja a kanalat, ha én is fogom, és belevezeti a szájába, de ha elengedem, utánna már meg se akarja fogni.
A pohárból ivás is nehéz. Tegnap nagy nehezen (sírás és hiszti árán) rávettem, hogy igyon egyedül pohárból, szépen fogta a poharat egyedül és ivott is belőle. De este már rájött arra, hogy a pohárban lehet pancsikolni, és nem megfogni és inni akart belőle, hanem bele nyúlkálni.Ma is próbáltam többszőr, de mióta rájött, hogy abban lehet locsizni, csak játszana benne, és inkább nem iszik.
Úgy veszem észre minden más jobban érdekli mint az evés-ivás, inkább játszik.
Arra is gondoltam, lehet hogy az a baj, míg más gyerek már a cumis üveget is saját maga fogja, ő egészen pici korától fogva kis pohárból itta az anyatejet is, mert a cumis üvegből nem volt hajlandó inni, ez által ugye a cumit se igényelte, így ő az üvegből sem tudott önállóan inni.
Sőt mikor elérkezett az idő, hogy 8 hós körüli korára etetőszékből egyen, onnan is ki kellett vennem, mert volt egy furcsa szokása.Ez egy másik probléma, ami már hála Istennek elmúlt, de bizony lehet, hogy maradandó hátránya keletkezett.
Ez a furcsa szokás az volt, hogy az etetőszék asztallapjához, nyomkodta a pocakját, folyamatos ütemes mozgásokkal, de olyan erővel, ha oda raktam a kezemet, az már nekem fájt(a fotelhez letérdelve is hasonló dolgot csinált, de szerencsére ezt is elhagyta). Az orvos azt tanácsolta vegyem ki az etetőszékből, és egyen kisszéken, kisasztalnál.
Hát igen, így tettem ,de az én kislányom olyan izgő-mozgó, hogy abszolút nem akart megmaradni a kisszéken, inkább elfut és játszik. Tehát maradt az ölben etetés, ill. kb. egy hete vissza raktam az etetőszékbe, de nem nagy sikerrel, mindig ki akar mászni.
Nem tudom mit csináljak vele, kérem adjon valami tanácsot, hogyan vezessem rá az önálló evésre?
Kedves Levélíró!
Nem értem, miért ennyire fontos az önálló evés. Az ilyen korú kisgyereknek az a "dolga", hogy pancsoljon, ha vizet lát, maszatoljon, ha van mivel, kísérletezzen, játsszon, tapasztaljon, mindent kipróbáljon. Az önállóság úgy szokott jelentkezni, hogy a gyerek ki akar valamit próbálni, önálló akar lenni, egyedül akarja csinálni, és mi hagyjuk, megengedjük, szemmel láthatóan örülünk neki, stb. De ha már EGY éves korában arra próbálták tanítani, hogy önállóan egyen (!!), akkor ez tipikusan az a dolog, amikor egy témára, feladatra egy gyerek-szülő páros "rágörcsöl", és a dolog köré egyre több feszültség gyűlik. Aligha van más megoldás, mint nem foglalkozni a dologgal, és semmi kétség, a gyerek egy napon majd akarni fog egyedül enni. Érdemes kint felejteni ezt-azt, egy süteményt, egy kiflit, egy puha gyümölcsöt, ha éhes, majd megfogja, és megeszi. De én sokkal kíváncsibb lennék arra, miért volt fontos egy-másfél éves korában, hogy ez a gyermek egyedül egyen. Számos két éves gyereket is etetnek még, illetve ekkor folyhat az áttérés. Két éves kor után a legtöbb gyereknek rettentően fontos lesz az önállóság, a felnőttekről való leválás, az, az élmény, hogy én más vagyok, mint te, én különálló lény vagyok. Ilyenkor büszkén és boldogan szoktak egyedül csinálni különféle dolgokat. Lehet, hogy ezt a hullámot majd sikerül meglovagolni - de csak akkor, ha addig lehetne lazán kezelni a dolgot. Az is biztos, hogy a gyerek - bármit csinálnak is - előbb-utóbb eleget fog enni, egyszerűen mert éhes. Az izgés-mozgás ebben a korban nagyon fontos, ha nem izegne-mozogna, nyúlkálna és próbálkozna, komoly aggodalomra adna okot. Egy ekkorka gyerektől nem várható fegyelem, feladat-tudat, jó teljesítmény, katonás viselkedés. A viccet, játékosságot, kedvességet szeretik és igen, sok türelem kell hozzájuk. Sajnálom, hogy nem úgy segítettem, ahogyan elképzelte, de a gyerek életkori igényét és sajátosságait felismerni, megérteni, elfogadni mindenképpen érdemes, mert megkönnyíti a dolgunkat. Érdemes lenne valakivel arról beszélgetni, hogy Önnek miért fontos, mi a tétje annak, hogy a gyerek minél előbb önálló legyen. Minden jót! Frank Orsolya 2013. 12. 06. 21:29
Nem értem, miért ennyire fontos az önálló evés. Az ilyen korú kisgyereknek az a "dolga", hogy pancsoljon, ha vizet lát, maszatoljon, ha van mivel, kísérletezzen, játsszon, tapasztaljon, mindent kipróbáljon. Az önállóság úgy szokott jelentkezni, hogy a gyerek ki akar valamit próbálni, önálló akar lenni, egyedül akarja csinálni, és mi hagyjuk, megengedjük, szemmel láthatóan örülünk neki, stb. De ha már EGY éves korában arra próbálták tanítani, hogy önállóan egyen (!!), akkor ez tipikusan az a dolog, amikor egy témára, feladatra egy gyerek-szülő páros "rágörcsöl", és a dolog köré egyre több feszültség gyűlik. Aligha van más megoldás, mint nem foglalkozni a dologgal, és semmi kétség, a gyerek egy napon majd akarni fog egyedül enni. Érdemes kint felejteni ezt-azt, egy süteményt, egy kiflit, egy puha gyümölcsöt, ha éhes, majd megfogja, és megeszi. De én sokkal kíváncsibb lennék arra, miért volt fontos egy-másfél éves korában, hogy ez a gyermek egyedül egyen. Számos két éves gyereket is etetnek még, illetve ekkor folyhat az áttérés. Két éves kor után a legtöbb gyereknek rettentően fontos lesz az önállóság, a felnőttekről való leválás, az, az élmény, hogy én más vagyok, mint te, én különálló lény vagyok. Ilyenkor büszkén és boldogan szoktak egyedül csinálni különféle dolgokat. Lehet, hogy ezt a hullámot majd sikerül meglovagolni - de csak akkor, ha addig lehetne lazán kezelni a dolgot. Az is biztos, hogy a gyerek - bármit csinálnak is - előbb-utóbb eleget fog enni, egyszerűen mert éhes. Az izgés-mozgás ebben a korban nagyon fontos, ha nem izegne-mozogna, nyúlkálna és próbálkozna, komoly aggodalomra adna okot. Egy ekkorka gyerektől nem várható fegyelem, feladat-tudat, jó teljesítmény, katonás viselkedés. A viccet, játékosságot, kedvességet szeretik és igen, sok türelem kell hozzájuk. Sajnálom, hogy nem úgy segítettem, ahogyan elképzelte, de a gyerek életkori igényét és sajátosságait felismerni, megérteni, elfogadni mindenképpen érdemes, mert megkönnyíti a dolgunkat. Érdemes lenne valakivel arról beszélgetni, hogy Önnek miért fontos, mi a tétje annak, hogy a gyerek minél előbb önálló legyen. Minden jót! Frank Orsolya 2013. 12. 06. 21:29
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
7 éves kisfiamnak van egy olyan "mániája", hogy mindenből a méreténél nagyobbat akar felvenni, vásárolni. Ez különösen a cípőnél igaz. Megőrít minket ezzel. Ezt követően a ruhái derekát és a cipőit is nagyon szorosra szeretné behúzni. Sír, ha nem sikerül a számára elég erősségűre bekötni a cipőjét, a nadrágját. Tapasztaltabb, nagyobb gyermekes barátnőim azt mondják, hogy ne törődjek vele, majd kinövi... de én kíváncsi volnék a véleményére.
Köszönettel: Adrienn
7 éves kisfiamnak van egy olyan "mániája", hogy mindenből a méreténél nagyobbat akar felvenni, vásárolni. Ez különösen a cípőnél igaz. Megőrít minket ezzel. Ezt követően a ruhái derekát és a cipőit is nagyon szorosra szeretné behúzni. Sír, ha nem sikerül a számára elég erősségűre bekötni a cipőjét, a nadrágját. Tapasztaltabb, nagyobb gyermekes barátnőim azt mondják, hogy ne törődjek vele, majd kinövi... de én kíváncsi volnék a véleményére.
Köszönettel: Adrienn
Kedves Adrienn,
az egyik lehetőség valóban az, hogy nem foglalkozik a kérdéssel, és elfogadja, hogy a "kicsi vagyok - nagy leszek" élethelyzettel kapcsolatos nehézségeken, az ezzel járó egyenetlenségeken magától jusson túl a gyerek. A másik lehetőség az, hogy elgondolkodik rajta, milyen területen, hol lehetnek nehézségei a gyereknek azzal kapcsolatban, hogy ő kicsi, hogy gyerek, hogy mások nagyobbak, mások nagyok... vagy ha anyai intuíciója valami mást mond, valami más ugrik be arról, hogy mi lehet az a zavar a háttérben, amiről így ad hírt a kisgyerek. Az bizonyos, hogy ez a viselkedés is - mint minden szokatlan, valamilyen tekintetben túlzó viselkedés - tünet, illetve jelzés. Mint ilyet, természetesen nem jó büntetni vagy elfojtani, még akkor sem, ha a megnyilvánulásai megnehezítik az életünket. Ha pedig a jelzés vagy tünet nem enyhül, akkor érdemes megkeresni egy gyerekpszichológust, hogy az ő szakavatott keze-szeme derítse ki, mit jelez ez a "mánia". Minél többet hagyjuk a gyermeket beszélni az életéről, anélkül, hogy "bölcs tanácsokkal", kész megoldásainkkal elterelnénk, anélkül, hogy elbagatellizálnánk, elhumorizálnánk a problémáit, minél szabadabban hagyjuk őt az életéről mesélni, annál könnyebben rálátunk, mi lehet a baj.
A jelzésekre odafigyelni, az okokat keresni csak azt jelzi: Ön odafigyelő, gondos anya.
Frank Orsolya 2011. 07. 07. 12:08
az egyik lehetőség valóban az, hogy nem foglalkozik a kérdéssel, és elfogadja, hogy a "kicsi vagyok - nagy leszek" élethelyzettel kapcsolatos nehézségeken, az ezzel járó egyenetlenségeken magától jusson túl a gyerek. A másik lehetőség az, hogy elgondolkodik rajta, milyen területen, hol lehetnek nehézségei a gyereknek azzal kapcsolatban, hogy ő kicsi, hogy gyerek, hogy mások nagyobbak, mások nagyok... vagy ha anyai intuíciója valami mást mond, valami más ugrik be arról, hogy mi lehet az a zavar a háttérben, amiről így ad hírt a kisgyerek. Az bizonyos, hogy ez a viselkedés is - mint minden szokatlan, valamilyen tekintetben túlzó viselkedés - tünet, illetve jelzés. Mint ilyet, természetesen nem jó büntetni vagy elfojtani, még akkor sem, ha a megnyilvánulásai megnehezítik az életünket. Ha pedig a jelzés vagy tünet nem enyhül, akkor érdemes megkeresni egy gyerekpszichológust, hogy az ő szakavatott keze-szeme derítse ki, mit jelez ez a "mánia". Minél többet hagyjuk a gyermeket beszélni az életéről, anélkül, hogy "bölcs tanácsokkal", kész megoldásainkkal elterelnénk, anélkül, hogy elbagatellizálnánk, elhumorizálnánk a problémáit, minél szabadabban hagyjuk őt az életéről mesélni, annál könnyebben rálátunk, mi lehet a baj.
A jelzésekre odafigyelni, az okokat keresni csak azt jelzi: Ön odafigyelő, gondos anya.
Frank Orsolya 2011. 07. 07. 12:08
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt Frank Orsolya!
Gyermekneveléssel kapcsolatban szeretnék kérdezni. 1 éve váltunk el, a volt párom, dühös és próbál bosszút állni rajtam. Sajnos a kislányomon csattan, mert nem tudom vele megértetni hogy ne tegye. Eleinte hetente ment az apukájához, de gyakran megcsinálta hogy mikor egyeztettünk volta telefonon, kikapcsolta, vagy egyszerűen nem vette fel, emiatt Dóri kétségbeesett, vígasztalhatatlan lett. Így 2 heti láthatást jobbnak tartottam. Most ott tartunk, hogy ugyanazt csinálja, csak 3.hete nem látták egymást. Dóri folyamatos bizonytalanságban él, emiatt az otthoni család életünk is romokban hever. Bár rendkívül akaratos természet volt válás előtt is, gyakran sírva fakadt, figyelmetlen. Ez most fokozódott, erőszakos, dührohamai vannak, gyakorlatilag fejlődésképtelennek és nevelhetetlennek tűnik. És ez egy család véleménye, nem bírunk vele. Nem fogad szót, ha szépen kérjük, ha fegyelmezni próbáljuk akkor sem. Csúnyán beszél a körülötte élőkkel, beleszól a beszélgetésbe, belekiabál. Tanácstalanok vagyunk és nem tudjuk hogyan kell nevelni őt, hiszen egyrészt lelkileg össze van törve a válás és a bizonytalan láthatás miatt, másrészt a viselkedése által állandó az itthoni családi feszültség, szinte szerethetetlenné teszi magát. Családsegítő szolgálatnál voltam vele, de nem tudtak segíteni kapacitásbeli problémákra hivatkozva, csak én beszéltem a pszichológus kolléganővel, ő azt mondta hogy érzelmi szintű zavarai vannak, kicsit visszaesett a fejlődésben és próbáljak meg többet foglalkozni vele. Mindannyian foglalkozunk vele, 5-en élünk a családban, a többiek azt mondják hogy sokkal erősebb szigor és fegyelem kell, pofonok, de ebben én nem vagyok biztos. Bizonyára létezik módszer amivel az ilyen gyerekek lelkét meg lehet gyógyítani, hogy aztán ők is beilleszkedhessenek a családba és kiegyensúlyozottan viselkedjenek. Csak mi az??
Szakértői segítségét nagyon megköszönöm.
Ágnes.
Gyermekneveléssel kapcsolatban szeretnék kérdezni. 1 éve váltunk el, a volt párom, dühös és próbál bosszút állni rajtam. Sajnos a kislányomon csattan, mert nem tudom vele megértetni hogy ne tegye. Eleinte hetente ment az apukájához, de gyakran megcsinálta hogy mikor egyeztettünk volta telefonon, kikapcsolta, vagy egyszerűen nem vette fel, emiatt Dóri kétségbeesett, vígasztalhatatlan lett. Így 2 heti láthatást jobbnak tartottam. Most ott tartunk, hogy ugyanazt csinálja, csak 3.hete nem látták egymást. Dóri folyamatos bizonytalanságban él, emiatt az otthoni család életünk is romokban hever. Bár rendkívül akaratos természet volt válás előtt is, gyakran sírva fakadt, figyelmetlen. Ez most fokozódott, erőszakos, dührohamai vannak, gyakorlatilag fejlődésképtelennek és nevelhetetlennek tűnik. És ez egy család véleménye, nem bírunk vele. Nem fogad szót, ha szépen kérjük, ha fegyelmezni próbáljuk akkor sem. Csúnyán beszél a körülötte élőkkel, beleszól a beszélgetésbe, belekiabál. Tanácstalanok vagyunk és nem tudjuk hogyan kell nevelni őt, hiszen egyrészt lelkileg össze van törve a válás és a bizonytalan láthatás miatt, másrészt a viselkedése által állandó az itthoni családi feszültség, szinte szerethetetlenné teszi magát. Családsegítő szolgálatnál voltam vele, de nem tudtak segíteni kapacitásbeli problémákra hivatkozva, csak én beszéltem a pszichológus kolléganővel, ő azt mondta hogy érzelmi szintű zavarai vannak, kicsit visszaesett a fejlődésben és próbáljak meg többet foglalkozni vele. Mindannyian foglalkozunk vele, 5-en élünk a családban, a többiek azt mondják hogy sokkal erősebb szigor és fegyelem kell, pofonok, de ebben én nem vagyok biztos. Bizonyára létezik módszer amivel az ilyen gyerekek lelkét meg lehet gyógyítani, hogy aztán ők is beilleszkedhessenek a családba és kiegyensúlyozottan viselkedjenek. Csak mi az??
Szakértői segítségét nagyon megköszönöm.
Ágnes.
Kedves Ágnes!
Nagyon örülök, hogy kiáll a kislányáért. NEM pofonok és nem erősebb módszerek kellenek, Ön látja jól, és nagyon pontosan: a kislány viselkedési zavarai egyszerűen jelzések, tünetek, hogy azt a helyzetet, amelyet Ön leír, nem tudja megemészteni, kezelni. Tudom, hogy nehéz vele, de most nagyon sok türelemre van szüksége, és arra, hogy akkor is szeressék, ha nehezen szerethető. Igen, valóban kellenek eszközök: jó irányba indult, jó lenne ha a kislány gyerekpszichológus segítségét kapná, ilyet az interneten könnyedén talál, akár egyes szakembereket, akár magánklinikán működő gyermekpszichológusokat. Tudom, hogy ez nem olcsó dolog, de higgye el, ebben az időszakban a kislánynak jár ez a fajta segítség, ami átviszi őt a túlsó partra, hogy ne a későbbi, bonyolultabb, halmozódó problémák árát kelljen megfizetni másfajta "valutában". Eszközökre ugyanakkor Önnek is szüksége van, hiszen Ön a kislányra ható legfőbb lelki hatás, kapcsolat. Nagyon jó hallani, hogy érti és óvja őt és mintha még azt is pontosan érezné, hogy ez csak akkor lesz hatékony, ha ismeretek és készségek társulnak hozzá. Tanácsolom, hogy vegye meg Vekerdy-Ranschburg: Beszélgetések nem csak gyerekekről, Thomas Gordon Szülői Eredményességi tréning és Karl Rogers: Valakivé válni c. könyvét, ebben a néhány olvasmányban minden igazán fontos tudnivaló benne van, de bizonyosan más pszichológiai olvasmányokat is élvezettel forgat majd. A gyerek neveléséhez és valamennyi fontos kapcsolatának kezeléséhez, az emberekkel való kommunikációhoz egy életre hasznos eszközöket kaphat, ha elmegy egy Gordon-tanfolyamra.
Nem tudom, hogyan érti, hogy öten élnek a családban, de ezt sem biztos, hogy könnyű kezelni egy kisgyereknek - talán az is segítene, ha ebben a rendszerben tiszták lennének a határok és a szerkezet, a hatáskörök stb.
Sok sikert, és még egyszer gratulálok. Frank Orsolya 2011. 06. 12. 15:46
Nagyon örülök, hogy kiáll a kislányáért. NEM pofonok és nem erősebb módszerek kellenek, Ön látja jól, és nagyon pontosan: a kislány viselkedési zavarai egyszerűen jelzések, tünetek, hogy azt a helyzetet, amelyet Ön leír, nem tudja megemészteni, kezelni. Tudom, hogy nehéz vele, de most nagyon sok türelemre van szüksége, és arra, hogy akkor is szeressék, ha nehezen szerethető. Igen, valóban kellenek eszközök: jó irányba indult, jó lenne ha a kislány gyerekpszichológus segítségét kapná, ilyet az interneten könnyedén talál, akár egyes szakembereket, akár magánklinikán működő gyermekpszichológusokat. Tudom, hogy ez nem olcsó dolog, de higgye el, ebben az időszakban a kislánynak jár ez a fajta segítség, ami átviszi őt a túlsó partra, hogy ne a későbbi, bonyolultabb, halmozódó problémák árát kelljen megfizetni másfajta "valutában". Eszközökre ugyanakkor Önnek is szüksége van, hiszen Ön a kislányra ható legfőbb lelki hatás, kapcsolat. Nagyon jó hallani, hogy érti és óvja őt és mintha még azt is pontosan érezné, hogy ez csak akkor lesz hatékony, ha ismeretek és készségek társulnak hozzá. Tanácsolom, hogy vegye meg Vekerdy-Ranschburg: Beszélgetések nem csak gyerekekről, Thomas Gordon Szülői Eredményességi tréning és Karl Rogers: Valakivé válni c. könyvét, ebben a néhány olvasmányban minden igazán fontos tudnivaló benne van, de bizonyosan más pszichológiai olvasmányokat is élvezettel forgat majd. A gyerek neveléséhez és valamennyi fontos kapcsolatának kezeléséhez, az emberekkel való kommunikációhoz egy életre hasznos eszközöket kaphat, ha elmegy egy Gordon-tanfolyamra.
Nem tudom, hogyan érti, hogy öten élnek a családban, de ezt sem biztos, hogy könnyű kezelni egy kisgyereknek - talán az is segítene, ha ebben a rendszerben tiszták lennének a határok és a szerkezet, a hatáskörök stb.
Sok sikert, és még egyszer gratulálok. Frank Orsolya 2011. 06. 12. 15:46
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
tisztelt szakértő!én egy két gyermekes édesanya vagyok,férjem is van egy saját házban élünk kertes házban.a lányom idén lesz négy oviba jár,kivéve ha nem beteg épp.a kis fiam március 30án lesz egy éves.a kislányommal sok a gond reggel felkel korán 4 és 5 között de ez még nem is olyan nagy baj mert a kisfiam miatt hozzá szoktattam a korai együtt alvásra és az este fél 7kor van,fürdés után.de sokat kell vele veszekednem,mióta megvan a marci,meg kis csecsemőként is mindig sírt sosem volt nyugodt gyerek,nem úgy mint az öccse aki nagyon nyugodt teremtés.imád hisztizni ,néha még főnőkösködő is,meg akarja mondani mit hogy kell csinálni,kijavít és sokszor iszonyatosan idegesítő a kiabálása.holott vele többet foglalkozunk mint a picivel de komolyan .mi lehet a baj?amúgy igen okos kislány ügyesen rajzol és jo a z oviba is csak itthon nem,meg okos a korához képest ez már mondták az óvónők is.én meg nem vagyok a türelem hive de ez hosszú történet.nekem nem volt jo gyermek korom szüleim el váltak és én is akaratos ember vagyok.kérem irja le mit gondol köszönöm
Kedves Levélíró!
Nehéz a kérdésére látatlanban válaszolni, főként így egyoldalúan, anélkül, hogy beszélgetni tudnánk a kérdésről. Érdekelne, mit ért azon, hogy „nem vagyok a türelem híve” – és hogy milyen is az a „hosszú történet”, amely az Ön nem jó gyerekkoráról szól. Vajon az Ön édesanyja türelmes volt vagy türelmetlen? És ha türelmetlen, akkor azt Ön, amikor kisgyerek volt, hogyan élte meg? Vajon milyen anyukáról álmodott Ön, amikor kicsi volt? És vajon voltak-e türelmes felnőttek is az életében – egy-egy jobb tanárnő, valamelyik nagymama, nagypapa, szomszéd, rokon, ismerős? Milyen kapcsolatot szeretne a kislányával, és a majdani nagylányával, ha ő felnő és Ön is idősebb lesz? És mit szeretne, mit meséljen a kislánya Önről, amikor felnő? Nagyon nehéz az örökségünket levetni, nagyon nehéz az érzéseinket megváltoztatni. Azért, amit kaptunk, amit örököltünk, amit otthon tanultunk, nem vagyunk felelősek. De mégis előfordulhat, hogy nem tetszik, amit továbbadunk és megpróbálunk valami újat és mást tanulni helyette. Nagyon nehéz, főleg, ha az ember úgy érzi, hogy még neki magának is sok mindennel tartozik az élet. Nem kívánhatok mást mint lelkierőt, türelmet, minden jót a család további sorsához.
Frank Orsolya 2011. 04. 10. 14:39
Nehéz a kérdésére látatlanban válaszolni, főként így egyoldalúan, anélkül, hogy beszélgetni tudnánk a kérdésről. Érdekelne, mit ért azon, hogy „nem vagyok a türelem híve” – és hogy milyen is az a „hosszú történet”, amely az Ön nem jó gyerekkoráról szól. Vajon az Ön édesanyja türelmes volt vagy türelmetlen? És ha türelmetlen, akkor azt Ön, amikor kisgyerek volt, hogyan élte meg? Vajon milyen anyukáról álmodott Ön, amikor kicsi volt? És vajon voltak-e türelmes felnőttek is az életében – egy-egy jobb tanárnő, valamelyik nagymama, nagypapa, szomszéd, rokon, ismerős? Milyen kapcsolatot szeretne a kislányával, és a majdani nagylányával, ha ő felnő és Ön is idősebb lesz? És mit szeretne, mit meséljen a kislánya Önről, amikor felnő? Nagyon nehéz az örökségünket levetni, nagyon nehéz az érzéseinket megváltoztatni. Azért, amit kaptunk, amit örököltünk, amit otthon tanultunk, nem vagyunk felelősek. De mégis előfordulhat, hogy nem tetszik, amit továbbadunk és megpróbálunk valami újat és mást tanulni helyette. Nagyon nehéz, főleg, ha az ember úgy érzi, hogy még neki magának is sok mindennel tartozik az élet. Nem kívánhatok mást mint lelkierőt, türelmet, minden jót a család további sorsához.
Frank Orsolya 2011. 04. 10. 14:39
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Orsolya!
Férjemmel két kicsi gyereket nevelünk, egy öt éves kislányt és egy három éves kisfiút. Az a problémánk, hogy mindannyian belekerültünk a mókuskerékbe és nem látjuk a kiutat. Mindketten dolgozunk, Peti fiúnk bölcsis, Kinga pedig ovis. Hétközben leghamarabb 5-re érünk haza, este 8-kor a gyerekek már lefekszenek, hogy másnap reggel tudjanak kelni. Elég sokat betegek is és mivel segítségünk jóformán nincsen, ezért nekünk kell megoldani, hogy itthon maradhassunk velük. Ha a férjem marad itthon, akkor neki ezeket a napokat hétvégén kell ledolgoznia. Ő egyébként hajnali 4 körül kel minden nap, mert 6-ra jár dolgozni. Peti fiúnknak viselkedésproblémái vannak (autizmus gyanús,járunk fejlesztésre), itthon sokszor ütöget minket, a bútorok ajtajait csapkodja, ha nem lenne állandóan szem előtt, mindent tönkretenne. Hétközben Petit tornáztatni is kell. A házimunkákat háttérbe szorítottuk, hogy lehetőleg minél többet a gyerekekkel legyünk. Tudjuk, mások ennél sokkal rosszabb helyzetben vannak, de azt érezzük, hogy nem tudunk feltöltődni, állandóan csak a gyerekek megoldandó problémái jönnek. Nagyon kevés időnk marad, ezalatt kellene kikapcsolódni, az elmaradt ház körüli teendőket ellátni, együtt kirándulni (amik a betegeskedések miatt sokszor elmaradnak), barátokkal találkozni (ez jócskán megkopott), a magunk fizikai kondícióját megőrizni. A férjemmel kettesben az elmúlt öt évben 1x mentünk valahová (egy estére). Az a baj, hogy ha mi nem töltődünk fel, nincs annyi türelmünk a gyerekekhez sem (nincs sokszor energiánk játszani velük, teljesen odaadóan. Aggódom, hogy így a velünk való kapcsolatuk milyen lesz? Kíváncsian várom tanácsait. Üdvözlettel: Kingamama
Férjemmel két kicsi gyereket nevelünk, egy öt éves kislányt és egy három éves kisfiút. Az a problémánk, hogy mindannyian belekerültünk a mókuskerékbe és nem látjuk a kiutat. Mindketten dolgozunk, Peti fiúnk bölcsis, Kinga pedig ovis. Hétközben leghamarabb 5-re érünk haza, este 8-kor a gyerekek már lefekszenek, hogy másnap reggel tudjanak kelni. Elég sokat betegek is és mivel segítségünk jóformán nincsen, ezért nekünk kell megoldani, hogy itthon maradhassunk velük. Ha a férjem marad itthon, akkor neki ezeket a napokat hétvégén kell ledolgoznia. Ő egyébként hajnali 4 körül kel minden nap, mert 6-ra jár dolgozni. Peti fiúnknak viselkedésproblémái vannak (autizmus gyanús,járunk fejlesztésre), itthon sokszor ütöget minket, a bútorok ajtajait csapkodja, ha nem lenne állandóan szem előtt, mindent tönkretenne. Hétközben Petit tornáztatni is kell. A házimunkákat háttérbe szorítottuk, hogy lehetőleg minél többet a gyerekekkel legyünk. Tudjuk, mások ennél sokkal rosszabb helyzetben vannak, de azt érezzük, hogy nem tudunk feltöltődni, állandóan csak a gyerekek megoldandó problémái jönnek. Nagyon kevés időnk marad, ezalatt kellene kikapcsolódni, az elmaradt ház körüli teendőket ellátni, együtt kirándulni (amik a betegeskedések miatt sokszor elmaradnak), barátokkal találkozni (ez jócskán megkopott), a magunk fizikai kondícióját megőrizni. A férjemmel kettesben az elmúlt öt évben 1x mentünk valahová (egy estére). Az a baj, hogy ha mi nem töltődünk fel, nincs annyi türelmünk a gyerekekhez sem (nincs sokszor energiánk játszani velük, teljesen odaadóan. Aggódom, hogy így a velünk való kapcsolatuk milyen lesz? Kíváncsian várom tanácsait. Üdvözlettel: Kingamama
Kedves Kinga!
A problémát nagyon részletesen, árnyaltan látja, láthatóan azzal is tisztában van, mire lenne szükségük. Választ, kész megoldást ilyen formában sajnos én sem tudok adni. Ugyanakkor rettentően együttérzek Önökkel ebben a szorult helyzetben. Talán ha néhány hosszabb beszélgetést folytatnánk, kiderülne, merrefelé lehetnek kiutak és talán a bennrekedt, feszítő érzéseiktől is megszabadulhatnának. Ha gondolja, hogy jól esne kibeszélni ezeket a dolgokat és esetleg megtalálni a megoldáskezdeményeket is, szívesen várom hívását a weboldalon található telefonszámon. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 20:59
A problémát nagyon részletesen, árnyaltan látja, láthatóan azzal is tisztában van, mire lenne szükségük. Választ, kész megoldást ilyen formában sajnos én sem tudok adni. Ugyanakkor rettentően együttérzek Önökkel ebben a szorult helyzetben. Talán ha néhány hosszabb beszélgetést folytatnánk, kiderülne, merrefelé lehetnek kiutak és talán a bennrekedt, feszítő érzéseiktől is megszabadulhatnának. Ha gondolja, hogy jól esne kibeszélni ezeket a dolgokat és esetleg megtalálni a megoldáskezdeményeket is, szívesen várom hívását a weboldalon található telefonszámon. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 20:59
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Tisztelt szakértő!Problémám a következő:kislányom 6,5 éves még óvodába jár.Van egy csoporttársa aki kb.3 hete azt mondta a gyerekemnek (az óvónők szerint ez nem igaz)hogy elvágja a torkát.Mármost én és a lányom vagyunk olyan kapcsolatban hogy tudom ilyen dolgokban nem hazudna nekem.Még kisebb füllentéseket sem mond .Volt ma egy vita a másik anyuka a két óvónő az óvodavezető és köztem és arra jutottak hogy az én gyermekem túl érzékeny.Fél az idegenektől.De könyörgöm hogy jön ez ide mondja már meg valaki.Kérdésem hogy kezeljük az ilyen jellegű dolgokat mert a gyerek érti már hogy ez mit jelent,épp ezért sokszor nem is akar oviba menni.Kérdésem az lenne hogy ezzel a torokelvágásos beszólással kapcsolatban tényleg nekem kellene elvinnem a lányomat pszichológushoz?Egyébként ezek a csúnya szavak majdnem mindennaposak.Válaszát előre is köszönöm.Bné
Kedves Anyuka!
Bizonyára könnyű lenne elítélni a csoporttársakat és szüleiket. Valóban ijesztő néha a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék Önnel együtt szörnyülködni. Meggyőződésem szerint árt a gyermekének, ha arra biztatja, hogy az említett mondatot szó szerint vegye, hogy az emberekben ellenséget lásson, félni, gyanakodni, felháborodni tanuljon. Akkor jár jobban a gyerek, ha megtanulja felmérni, van-e valódi veszély, ha megtanulja elkülöníteni, kik a barátai és az ellenségei, ha azt is tudja, hogy a gyerekek sok ostobaságot hallanak és visszhangoznak, de ezt nem kell azonnal névértéken venni. Lehet, hogy nem örül a válaszomnak, de a nyugalmat, az arányérzéket és azt, hogy az emberi viszonyokban kiismerje magát, csak Ön adhatja meg a gyermekének. Kívánom mindkettejüknek, hogy meglássák az emberek jóakaratát, barátságát és kedvességet is. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 18:35
Bizonyára könnyű lenne elítélni a csoporttársakat és szüleiket. Valóban ijesztő néha a gyerekek körében tapasztalható agresszió. Mégsem szeretnék Önnel együtt szörnyülködni. Meggyőződésem szerint árt a gyermekének, ha arra biztatja, hogy az említett mondatot szó szerint vegye, hogy az emberekben ellenséget lásson, félni, gyanakodni, felháborodni tanuljon. Akkor jár jobban a gyerek, ha megtanulja felmérni, van-e valódi veszély, ha megtanulja elkülöníteni, kik a barátai és az ellenségei, ha azt is tudja, hogy a gyerekek sok ostobaságot hallanak és visszhangoznak, de ezt nem kell azonnal névértéken venni. Lehet, hogy nem örül a válaszomnak, de a nyugalmat, az arányérzéket és azt, hogy az emberi viszonyokban kiismerje magát, csak Ön adhatja meg a gyermekének. Kívánom mindkettejüknek, hogy meglássák az emberek jóakaratát, barátságát és kedvességet is. Frank Orsolya 2010. 12. 16. 18:35
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Andrea!
Van egy fél éves kislányom. Nagyon érzékeny baba. Hasfájós volt az első hónapokban, rengeteget volt kézben, sosem hagytuk/hagyjuk sírni. Mára már sokkal nyugodtabb, mosolygós, jókedvű baba, de rettentően félős. Pl rendelőben ha sír egy baba, annyira megijed, hogy ő is nagyon elkezd sírni. Akiket már megszokott(szüleim, anyósom), azokkal elvan, de a számára idegenektől nagyon fél. Testvéremnek van egy 2 éves kislánya, aki persze már pörög ezerrel, kiabál, csapkod, tőle is annyira meg tud ijedni, hogy megvigasztalhatatlanul sír. :( Így persze nem is nagyon merünk társaságba menni vele, mert tuti hatalmas sírás a vége. De pl egy nagyobb hangtól is nagyon meg tud ijedni. Ez normális?
Mikor várható, hogy e téren picit javul a helyzet? Jobb ilyenkor, ha próbálom szoktatni az emberekhez vagy inkább ne erőltessem?
Van egy fél éves kislányom. Nagyon érzékeny baba. Hasfájós volt az első hónapokban, rengeteget volt kézben, sosem hagytuk/hagyjuk sírni. Mára már sokkal nyugodtabb, mosolygós, jókedvű baba, de rettentően félős. Pl rendelőben ha sír egy baba, annyira megijed, hogy ő is nagyon elkezd sírni. Akiket már megszokott(szüleim, anyósom), azokkal elvan, de a számára idegenektől nagyon fél. Testvéremnek van egy 2 éves kislánya, aki persze már pörög ezerrel, kiabál, csapkod, tőle is annyira meg tud ijedni, hogy megvigasztalhatatlanul sír. :( Így persze nem is nagyon merünk társaságba menni vele, mert tuti hatalmas sírás a vége. De pl egy nagyobb hangtól is nagyon meg tud ijedni. Ez normális?
Mikor várható, hogy e téren picit javul a helyzet? Jobb ilyenkor, ha próbálom szoktatni az emberekhez vagy inkább ne erőltessem?
Kedves Levélíró!
Felelőtlenség lenne, ha ebből a pár sorból próbálnám megítélni, hogy rendjén levő, indokolt-e a kislány félénksége vagy valamiféle aggodalomra ad okot. Minden esetre azt jól teszi, ha figyeli a reakcióit és megkíméli attól, ami szemmel láthatóan sok neki. A babák nagyon sokfélék, a fejlődésük is roppant eltérő utakat tud bejárni, és az erőltetés csak árt. Nagyon jó, ha hagyjuk őt a maga tempójában hozzászokni a világhoz és látjuk, hogyan válik majd terhelhetőbbé.
Ha további kérdése, aggályai vannak, forduljon bátran a gyerekorvoshoz, vagy gyerek-neurológushoz. Érdekes lehet még, hogy van-e bármi egyéb tényező az életében, amelytől félénk vagy nyugtalan lehet. Ha bármiben tudok segíteni részletesebb megbeszélés után, keressen bizalommal! Frank Orsolya 2010. 11. 08. 20:08
Felelőtlenség lenne, ha ebből a pár sorból próbálnám megítélni, hogy rendjén levő, indokolt-e a kislány félénksége vagy valamiféle aggodalomra ad okot. Minden esetre azt jól teszi, ha figyeli a reakcióit és megkíméli attól, ami szemmel láthatóan sok neki. A babák nagyon sokfélék, a fejlődésük is roppant eltérő utakat tud bejárni, és az erőltetés csak árt. Nagyon jó, ha hagyjuk őt a maga tempójában hozzászokni a világhoz és látjuk, hogyan válik majd terhelhetőbbé.
Ha további kérdése, aggályai vannak, forduljon bátran a gyerekorvoshoz, vagy gyerek-neurológushoz. Érdekes lehet még, hogy van-e bármi egyéb tényező az életében, amelytől félénk vagy nyugtalan lehet. Ha bármiben tudok segíteni részletesebb megbeszélés után, keressen bizalommal! Frank Orsolya 2010. 11. 08. 20:08
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
Kedves Doktornő!
Két gyermekem van egy 6 éves kislányom és egy majdnem 3 éves kisfiam, nagyon nyitott beszédes, barátságos gyerekek, akik mindenki fele tele vannak szeretettel. A kislányom 3 évesen is nagyon szeretett első naptól kezdve óvodába járni, rendkívül nyitott és nagyon barátkozó volt a gyerekekkel és felnőttekkel szembe egyaránt. Problémák adódtak viszont azzal, hogy a rosszabb gyerekek fegyelmezése céljából az óvónő felemelte a hangját, emiatt a lányom sokszor elsírta magát. Hasonlóan reagált gyerekekkel szemben is, ha azok rákiabáltak, vagy agresszíven viselkedtek vele. Emiatt megszenvedte az első évet, sokat sírt. Ma már nem sírja el magát a kiabálástól, de úgy gondolom, most sem tudja helyesen kezelni az ilyen viselkedésű gyerekeket, sajnos sokszor én sem tudok neki jó tanácsot adni. Emiatt sokszor ő az a gyerek, akit szeretnek ugyan, de sok esetben főleg 1 – 2 gyerek utasítgatja és megszab neki dolgokat. Ő pedig szinte minden esetben elvégzi azokat, nem mer ellent mondani, mert fél, hogy elveszti a barátságukat, vagy nem játszanak vele többet, vagy…Attól tartok, hogy ha nem tud ezen túljutni, mindig ő lesz, akire rászáll egy-két gyerek. Szeretnék neki segíteni tanácsaimmal vagy mással. Egyébként a nevelők, óvónők nagyon szeretik, mert szófogadó, igyekvő, ügyes, megbízható kislány.
A három éves öccse szerintem teljesen hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint nővére. Bár elevenebb és huncutabb, de már nála is jelentkezett több esetben, hogy mindkét unokatestvérétől megijedt és félt, mert azok agresszíven viselkedtek vele. Sajnos már az egyik unokatestvére két elcsattant pofon után (amit az én kisfiam kapott vele egykorú lány unokatestvérétől, aki egyébként alkatilag is lényegesen kisebb, vékonyabb, mint az én fiam) rájött arra, hogy a kisfiammal szemben, a határozott fellépésével mindent megszerezhet, ezért ő ezt alkalmazza is rendszeresen, amikor találkoznak, ezért kisfiam rendszeresen többször sír is emiatt, de most már elég, ha csak rákiabál. Játszani emiatt ritkán tudnak együtt. Már megkapta több esetben a kisfiam, hogy fiú létére egy anyámasszony katonája és a nagyszülők is előszeretettel közlik velem, hogy én neveltem ilyennek. Lehet. Én nem gondolom így mert ő is egy rendkívül aranyos, barátságos, okos, és rendkívül életvidám kisfiú, aki ráadásul hipotómiás izomzata miatt pici kora óta rengeteget esett, lehet, hogy emiatt, a legnagyobb eséseknél is nagyon ritkán sír. Kérem a segítségét, tanácsát, mit tegyek, hogy novemberben, ha elkezdi az óvodát és hasonló agresszív gyerekekkel találkozik, minél könnyebben kezelje őket és azok viselkedését és ne szenvedje meg nővéréhez hasonlóan a beilleszkedést.
Köszönöm a segítségét!
Két gyermekem van egy 6 éves kislányom és egy majdnem 3 éves kisfiam, nagyon nyitott beszédes, barátságos gyerekek, akik mindenki fele tele vannak szeretettel. A kislányom 3 évesen is nagyon szeretett első naptól kezdve óvodába járni, rendkívül nyitott és nagyon barátkozó volt a gyerekekkel és felnőttekkel szembe egyaránt. Problémák adódtak viszont azzal, hogy a rosszabb gyerekek fegyelmezése céljából az óvónő felemelte a hangját, emiatt a lányom sokszor elsírta magát. Hasonlóan reagált gyerekekkel szemben is, ha azok rákiabáltak, vagy agresszíven viselkedtek vele. Emiatt megszenvedte az első évet, sokat sírt. Ma már nem sírja el magát a kiabálástól, de úgy gondolom, most sem tudja helyesen kezelni az ilyen viselkedésű gyerekeket, sajnos sokszor én sem tudok neki jó tanácsot adni. Emiatt sokszor ő az a gyerek, akit szeretnek ugyan, de sok esetben főleg 1 – 2 gyerek utasítgatja és megszab neki dolgokat. Ő pedig szinte minden esetben elvégzi azokat, nem mer ellent mondani, mert fél, hogy elveszti a barátságukat, vagy nem játszanak vele többet, vagy…Attól tartok, hogy ha nem tud ezen túljutni, mindig ő lesz, akire rászáll egy-két gyerek. Szeretnék neki segíteni tanácsaimmal vagy mással. Egyébként a nevelők, óvónők nagyon szeretik, mert szófogadó, igyekvő, ügyes, megbízható kislány.
A három éves öccse szerintem teljesen hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint nővére. Bár elevenebb és huncutabb, de már nála is jelentkezett több esetben, hogy mindkét unokatestvérétől megijedt és félt, mert azok agresszíven viselkedtek vele. Sajnos már az egyik unokatestvére két elcsattant pofon után (amit az én kisfiam kapott vele egykorú lány unokatestvérétől, aki egyébként alkatilag is lényegesen kisebb, vékonyabb, mint az én fiam) rájött arra, hogy a kisfiammal szemben, a határozott fellépésével mindent megszerezhet, ezért ő ezt alkalmazza is rendszeresen, amikor találkoznak, ezért kisfiam rendszeresen többször sír is emiatt, de most már elég, ha csak rákiabál. Játszani emiatt ritkán tudnak együtt. Már megkapta több esetben a kisfiam, hogy fiú létére egy anyámasszony katonája és a nagyszülők is előszeretettel közlik velem, hogy én neveltem ilyennek. Lehet. Én nem gondolom így mert ő is egy rendkívül aranyos, barátságos, okos, és rendkívül életvidám kisfiú, aki ráadásul hipotómiás izomzata miatt pici kora óta rengeteget esett, lehet, hogy emiatt, a legnagyobb eséseknél is nagyon ritkán sír. Kérem a segítségét, tanácsát, mit tegyek, hogy novemberben, ha elkezdi az óvodát és hasonló agresszív gyerekekkel találkozik, minél könnyebben kezelje őket és azok viselkedését és ne szenvedje meg nővéréhez hasonlóan a beilleszkedést.
Köszönöm a segítségét!
Kedves Levélíró!
Nagyon nehéz helyzetben érzem magam, szinte lehetetlen ebben a kérdésben így segíteni. A gyerekeink közösségben élt életére egyáltalán roppant nehéz otthonról ráhatni – csak abban bízhatunk, hogy az otthon megkapott nevelés működik bennük úgy, hogy ott is segítségükre legyen. Ez azonban – ahogy látjuk – sokszor a legjobb nevelésnél sincs így. A közösségen belül a kulturált, képzett konfliktuskezelés tanítása az óvónők feladata lenne, sajnos erre kevesen felkészültek, sőt, sokan nem is tekintik feladatuknak. Az egyik dolog, amire befolyással bírunk, az óvoda – és az óvónő - megválasztása. Véleményem szerint érdemes a lakóhelyünktől akár viszonylag távoli óvodába is elhordani a gyerekeket, ha a pedagógus személyében garanciát találunk arra, hogy a gyerekeket testi és lelki értelemben egyaránt jól kezeli (ez esetben ez védelmet is jelent), és a konfliktuskezelés tanítását, a közvetítést, a feszültségek kezelését feladatának tekinti. Kereshetünk kis létszámú csoportot, figyelhetünk arra, hogy olyan óvónőt találjunk, aki ismeri és használja a Gordon-módszert, de legyen egyébként is bizalmat keltő a személyisége; nyílt napon, vagy az óvodába másként bepillantva megpróbálhatjuk megfigyelni, hogyan kezelik ezeket a helyzeteket. Ugyanakkor érdemes azon is gondolkodni, mit talál a gyerekünk nehéznek ezekben a helyzetekben és hogyan tudnánk segíteni, hogy megtanulja a készségeket, amelyekkel meg tud küzdeni a közösségben jelentkező kihívásokkal. A gyerek pszichodráma is segíthet ebben, az induló csoportokról az interneten biztosan talál adatokat.
Frank Orsolya 2010. 11. 08. 20:02
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
.jpg){kind=small}
