Kedves Zoltán!

Amit leírt, az nagyon nehéz helyzet, és olyan helyzet, ahol a javításhoz nem elegendő, ha kijelölünk egy haladási irányt és megszabunk egy pár működési alapelvet. Ahogy Ön is érezte, itt már jóval korábban is helye volt segítségkérésnek. Örülök, hogy ezt meg is tette, és az egészen bizonyos, hogy az urna végső nyugalomra helyezése fontos és szükséges lépés volt. Ennek kapcsán rögtön felvetődik bennem a kérdés, vajon Ön saját maga hogyan áll a felesége elgyászolásával, elengedésével? A gyermek szemmel láthatóan nincs túl a gyászán és serdülőként olyan időszakba ért, amikor mindenfajta érzelmi egyenetlenség előtt sebezhetőbb, mint korábban.
Az is egyértelmű, hogy a tanulási nehézségek – csak tünet, a probléma a mélyben van, és ezért a tanulás orvoslása csak felszíni kezelés. Természetesen fontos lenne, hogy a tanulás jó élmény legyen a gyereknek és meg tudja élni a saját remek intellektusát, sikereit, és minél több év telik el úgy, hogy ő nem a sínen fut, hanem a sín mellett, annál nagyobb a veszélye, hogy elkönyveli magát mint nem okos vagy nem sikerre szánt gyereket. Ráadásul az ilyen korú gyerekek nehezen vonhatóak terápiába, némelyik igen, némelyik nem. Ennek ellenére javaslom, hogy keressen olyan pszichológust, akihez a fiú tartósabban járhatna, akivel egy bizalmi, stabil kapcsolatot tud kialakítani és akire afféle fix pontként, bázis-emberként gondolhatna a következő hónapok, 1-2 év során. Ez fontos lenne, de ha nem sikerül, nem szabad kétségbeesni, mert ebben az életkorban – ahogy írtam – ez nehéz, kétesélyes.
Ami a legfontosabb, az az Önnel való viszonya. Ön az egyetlen megmaradt szülője, legközelebbi hozzátartozója, egyetlen igazi családtagja és mindennapi érzelmi környezete. És itt rögtön rátérnék egy fontos pontra: az Ön levele a párja említésével kezdődik és azzal a célkitűzéssel záródik, hogy hármukból egy „CSALÁD” legyen. Értem, hogy Ön is magára maradt, hogy egyedül nehéz, és hogy az Ön érzése szerint akkor állna helyre a rend, ha újra hárman lennének. Hogy egyedül nehéz, és hogy tovább kell lépni. A gyermeke erre talán valami olyasmit mondna, ha meg tudná fogalmazni az érzéseit és tudatosítani a tudattalant: „Anya már nincs, Anya nem pótolható, és akkor van rend a világban, ha legalább beismerjük az igazat, hogy most már csak ketten vagyunk és legalább mi ketten egy rendes, stabil egységet képeznénk, ahol te vagy a szülő, én a gyerek, te foglalkozol velem, nekem meg nincs más gondom, mint tanulni és játszani (élvezni az életet), hisz fiatal vagyok. Most semmi sincs rendben, még én magam is változom, és egyáltalán nem tud érdekelni, mi Columbia fővárosa. Legalább valami legyen rendben. Ha van magánéleted, azt nem akarom tudni és intézd úgy, hogy ne kelljen tudnom róla. Ha behozod ezt a nőt, akkor Anya még jobban meghal és már az üres helye sem marad meg. És akkor azt érzem, hogy nem osztozol a gyászomban, hogy neked már mindegy, nem is fáj, és akkor még jobban egyedül maradok.”
Tisztában vagyok vele, hogy nehezet kérek, nagyon nehezet. Nehéz feladat egy kora-serdülő gyerek érzéseivel egyedül küzdeni, hiszen azok olyan vehemensek és összetettek. Nem is azt kérem, hogy egyedül küzdjön velük, hiszen ki sem ismerheti magát ebbe, hanem azt, hogy tűzze ezt napirendre – és kérjen hozzá segítséget. Tartós, rendszeres segítséget saját maga számára. Ez a dolog akkor tud jól működni, ha – képletesen szólva – Ön áll a gyerek háta mögött és tartja őt, az Ön háta mögött pedig áll a segítő szakember, a pszichológus, és tartja Önt. Ezzel a helyzettel egyedül Ön nem birkózhat meg, mert komoly szaktudást igényel és túlságosan nagy terhet, gondot jelentene egyedül. Márpedig Ön a gyerek elsődleges pszichológiai környezete, tehát Önnek van arra szüksége, hogy egy tanácsadót rendszeresítsen a maga számára, akihez hétről hétre oda tudja hordani a napi helyzeteket, a dilemmákat és a saját küzdelmes érzéseit is, és értő füleket és világos útmutatást kapni egy olyan területen, ami nem a saját szakmája, de amit a leveléből érezhető apai jóérzés és érzelmi intelligencia segítségével egészen biztosan meg tud majd oldani.
Még egyszer: tudom, hogy nehezet kérek. Tudom, hogy céget vezetni milyen igénybevételt jelent, ugyanakkor mégis arra kérem Önt, hogy gondolja át a prioritásokat, mi a sorrend a cég, a hölgy és a gyerek vonatkozásában, főleg ami az időbeosztást, napirendet illeti. Ha személyesen beszélnénk, megkérdezném, hogyan zajlik ennek a fiúnak egy átlagos napja. Hánykor találkozik először az édesapjával, mennyire számíthat rá, hogy iskola után kettesben lesznek és az mit hoz ez neki. A tanulással kapcsolatos számon kérést, vagy a két férfi, apa és fia jó hangulatú haveri együttlétét, ahol legalább egy órára el lehet feledkezni a tanulással kapcsolatos rossz érzésekről és magát a KAPCSOLATOT ÉPÍTGETNI. Pl. kettesben meccset nézni chips és kóla mellett és jó nagyokat nevetni. Higgye el, a kamasszal a legjobb kapcsolatépítő eszköz - az "ökörködés". Ami nem jelenti azt, hogy egy órával később ne tehetnénk föl neki komoly kérdéseket is - ha azok nem bénítóan számonkérőek, hanem támogatóan magabiztosak.
Ami a működési alapelveket illeti: a gyereknek lényegében két dologra van szüksége:
- stabil, meleg, érzelemgazdag KAPCSOLATRA, azaz együttlétre Önnel, ami jó élményt ad neki, amit vár és amibe visszavágyik; ebbe beletartozik a teljes elfogadás és megértés is;
- világos, letisztult, egyszerű normák szerinti TERELGETÉSRE, KERETEZÉSRE, ami nem agresszív, nem indulatos, hanem jóságos, de nagyon egyértelművé teszi, hogy mi helyes és mi helytelen és hol húzódnak a határok.
A csapongó kamaszoknak stabil felnőtteket kell látniuk a háttérben. A felnőttek élete legyen rendben – ez ad a gyerekeknek biztonságérzetet. A legfontosabb, hogy az apja foglalkozzon vele, és úgy, hogy az neki jó legyen, hogy várja, hogy azt érezze, most már ő lett napirendre tűzve és ő a legfontosabb, van kire támaszkodnia és most már nemsokára minden rendben lesz, mert Apa kézbe vette a dolgot. Egyelőre a tanulástól függetlenül.
A logikai sorrend úgy néz ki, hogy előbb a kettejük kapcsolatát kell letisztázni és sínre tenni, a gyereket érzelmileg stabilizálni, a saját párkapcsolatát egyelőre a gyerek látókörén kívül kezelni, ezt követően, ha a kapcsolatuk stabilizálódott, akkor lehet majd a tanulással is foglalkozni, és végül, talán, majd, később a hölggyel való kapcsolatot is napirendre tűzni.
Erről jut eszembe, hogy kíváncsi lennék, MI az, ami miatt hallgatózik a gyermek – mitől retteg, mi az, amit nagyon nem szeretne hallani, de nagyon kíváncsi, hogy nem arról van-e szó? Mit ért Ön azon, hogy „attól fél, bántani fogjuk”?
Ami a tanulást és a hazudást illeti: itt most nem a fegyelmezés a megfelelő eszköz vagy öncél. A cél a bizalom és a stabilitás visszanyerése és végül ezek révén a motiváltság visszaállítása. Ha belegondol, Ön is látni fogja, hogy megvan a léleknek is a maga szigorú logikája. A gyerek akkor fog nem hazudni, ha nem érzi, hogy hazudnia kell. Ha egyszeriben el lesz fogadva az igazság. Nem megy a tanulás? Most nem megy a tanulás. Elfogadjuk tényként. Azt keressük, mire lenne SZÜKSÉGE ahhoz, hogy majd újra menjen a tanulás. Mi tölti ki a gyerek fejét tanulás helyett? Miért huszadrangú cél a számára a matek vagy a történelem? Miért nem tud koncentrálni? „Min pörög?”
Végül pedig (és egy kicsit későbbre): én nagyon hiszek a gyerekekkel való együtt tanulásban. Ha a szülő magáévá tud tenni egy meleg, kedves, stabil, terelgető, de jókedvű hozzáállást, akkor a gyereknek igen nagy élmény, hogy az szülő jól segít neki, hogy együtt vannak, és ez óriási alkalom arra, hogy (a) megértsük, pontosan miben állnak a gyerek elakadásai (b) saját magunk növeljük az önbizalmát és (c) egy életre megtanítsuk tanulni, amivel aztán később is jól boldogulhat. Ez azonban a szülő részéről türelmet, jóindulatot, és bizony hozzáértést is követel. Nehéz is lehet, de megtanulható. Szívesen segítek ebben, ha eljön az ideje.
Kérem tehát, hogy első sorban szerezzen be a saját maga számára egy olyan pszichológust, akit Ön hitelesnek, hozzáértőnek él meg és aki hajlandó Önnel hosszabb távon abban a felállásban dolgozni, hogy ebbe a két fős családi rendszerbe a pozitív működéseket Ön tudja bevinni, ehhez viszont háttértámogatásra és útmutatásra van szüksége. Akár több pszichológushoz is elmehet, ugyanúgy, mint amikor bármilyen más szolgáltatást keres az ember, és akár 3 szakember meglátogatása után is kiválaszthatja, kivel érzi a legjobban magát. Így fogják tudni megállítani a gyermeke állapotromlását és újra sínre tenni őt, így tudja magát megkímélni a későbbi önvádtól, így tudja maga elé képzelni a fiát tíz év múlva mint sikeres, lelkes fiatal felnőttet és elindulni efelé, így tud megtanulni saját maga is rengeteg hasznos dolgot és megosztani a terheit, és így fogja tudni szétszálazni, mi az, ami normális serdülési jelenség (befelé fordulás) és mi az, ami valóban problématünet. Hogy hogyan néz ki a probléma és a problémamegoldás az emberi psziché gépezetében. Higgye el, nem ördöngösség. Egyben javaslom, mivel a gyerek serdülőkorba ért, olvassa el Vekerdy Tamás Kamaszkor körül c. könyvét és Kulcsár Éva: A serdülőkori fejlődés pszichológiai jellemzői c. füzetét (Iskolapszichológis 29.), hogy a gyermekhez használati útmutatót nyerjen a következő pár évre. Mindkettő olvasmányos, emészthető és hasznos információban gazdag olvasmány.
Remélem, sikerült használható irányokat adnom, és kérem, küldjön beszámolót nekem az előrehaladásról, a megtett lépésekről és bátran tegye föl kérdéseit. Írhat a posta@arete.hu címre.
Sok sikert kívánok!

Frank Orsolya 2014. 07. 02. 06:52