Kedves Orsolya!

Kilenc éves unokámmal, annak édesanyjával (a lányommal) és férjemmel egy lakásban, egy háztartásban élünk. A lányom elvált a férjétől az unokám 2,5 éves korában. Férjem édesanyja is velünk élt, amíg el nem hunyt 6 évvel ezelőtt. A dédnagymama, nyugdíjasként sokat foglalkozott az unokámmal, rengeteg éneket, verset tanított neki. Amikor, pár hónapos betegség után, kórházban elhunyt, az unokám megsiratta, de nemigen fogta fel, hogy mi történt, hiszen 3 éves volt csak. A dédnagymama kérése az volt, hogy hamvasszák el, és amíg a városunk egyik templomában épülő urnatemető el nem készül, addig otthon őrizzük a hamvakat. Ezért csak egyházi „temetés” volt, ahol mi, a szűk család voltunk csak jelen, és a pap képletesen örök nyugalomra helyezte a dédnagymamát. Az unokám ezen nem volt jelen, mivel nem tudtuk, hogy mit lehet mondani egy 3 éves gyermeknek, hogy előttünk, abban a kis dobozban van a dédi. Az urnatemető azóta sem épült fel, a hamvak itthon vannak.
A dédiről halála után is sokat beszélgettünk, unokám emlékszik, hogy mikre tanította őt.
Pár évvel ezelőtt azt megkérdezte miért nem megyünk ki a temetőbe a dédihez? Akkor azt mondtuk, hogy mi nem járunk temetőbe, mert a dédi templomban van eltemetve (egyrészt azért mondtuk ezt, mert még mindig kicsi volt és nem tudtuk hogyan megmondani, hogy a dédi elhamvasztva lett és otthon vannak a hamvak, másrészt azért mondtuk, mert azt hittük, hogy hamarosan felépül az urnatemető és a dédi tényleg a templomban lesz eltemetve).
Most viszont azt mondta, szeretne elmenni a templomba ahol a dédi van.
Hogyan mondjuk meg, hogy otthon vannak a hamvak, hogy hazugságban se kerüljünk? Ráadásul hogyan lehet elmondani egy 9 évesnek, hogy a dédnagymamája – igaz, hogy saját kérésére -, de el lett hamvasztva? Hogy mondjuk el, hogy mi az a hamvasztás?
Kérem, segítsen ebből a csapdából kimászni!
Nagyon várom/várjuk válaszát, köszönettel!