|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Orsolya!
Szeretném megkérdezni véleményét problémánkkal kapcsolatban.
Kisfiam, Peti 2 és fél éves, kb. egy éve lettünk figyelmesek viselkedészavarára (nem figyelt a nevére, fejét a földbe verte). Azóta (röviden összefoglalva) jártunk jónéhány szakembernél - eddig két neurológus, egy pszichiáter és két gyógypedagógus látta Petit - és közülük többen valószínűsítették az autizmust. Tegnap jártunk a korai fejlesztő központban, ahol a pszichiáter kizárta a nevelési hibát és a figyelemzavart, autizmusra gyanakszik ő is, annak egy enyhe formájára. A mostani legtöbb gondot az okozza, hogy Peti minden helyzetben nagyon agresszív a családtagokkal - harap, rúg, csíp - még ha épp semmi oka sincs rá. A játéka is beszűkült: csak autózik, vonatozik. Jövő héten fogjuk megbeszélni a részletes terápiás lehetőségeket.
Ami miatt írok és nagyon feszít, hogy ma az óvodában szóltak, hogy a lányom, aki 4 és fél éves, úgy próbál barátkozni, hogy meghúzza a gyerekek haját, és más extrém dolgokkal hívja fel magára a figyelmet, nem tud szocializálódni, senki nem akar vele barátkozni. Ez a gond az előző ovijában is jelentkezett, kb egy éve. Ott is üldözözz a "szerelmével" egy kislányt, akit a mai napig emleget, hogy hiányzik neki (szerintem annak a kislánynak az én lányom a háta közepére se hiányzik, mert mindig molesztálta). Most felmerült bennem, hogy mindkét gyereknél a szocializációra való képtelenség nem mégis hibás szülői hozzáállás miatt alakult-e ki? Vagy örökölhettek erre hajlamosító géneket? Kinga lányom egyébként még Peti megszületése előtt még velünk is zárkózott volt: nem örült, ha simogatom, babusgatom (Peti ennek pl. jobban örül), ő maga sem érzésből simogat, hanem tudja, hogy én azt mondtam neki, hogy az nekem jól esik... Kinga egyébként rajzolásban van elmaradva, talán most kezdi magát lerajzolni, egyáltalán valamit ábrázolni. Mi a férjemmel alapvetően csendesek vagyunk, és szerintem a kapcsolatunk is harmonikus.
Már teljes a káosz a fejemben, ezért megköszönném, ha megtisztelne figyelmével.
Köszönettel: Zsuzsa
Szeretném megkérdezni véleményét problémánkkal kapcsolatban.
Kisfiam, Peti 2 és fél éves, kb. egy éve lettünk figyelmesek viselkedészavarára (nem figyelt a nevére, fejét a földbe verte). Azóta (röviden összefoglalva) jártunk jónéhány szakembernél - eddig két neurológus, egy pszichiáter és két gyógypedagógus látta Petit - és közülük többen valószínűsítették az autizmust. Tegnap jártunk a korai fejlesztő központban, ahol a pszichiáter kizárta a nevelési hibát és a figyelemzavart, autizmusra gyanakszik ő is, annak egy enyhe formájára. A mostani legtöbb gondot az okozza, hogy Peti minden helyzetben nagyon agresszív a családtagokkal - harap, rúg, csíp - még ha épp semmi oka sincs rá. A játéka is beszűkült: csak autózik, vonatozik. Jövő héten fogjuk megbeszélni a részletes terápiás lehetőségeket.
Ami miatt írok és nagyon feszít, hogy ma az óvodában szóltak, hogy a lányom, aki 4 és fél éves, úgy próbál barátkozni, hogy meghúzza a gyerekek haját, és más extrém dolgokkal hívja fel magára a figyelmet, nem tud szocializálódni, senki nem akar vele barátkozni. Ez a gond az előző ovijában is jelentkezett, kb egy éve. Ott is üldözözz a "szerelmével" egy kislányt, akit a mai napig emleget, hogy hiányzik neki (szerintem annak a kislánynak az én lányom a háta közepére se hiányzik, mert mindig molesztálta). Most felmerült bennem, hogy mindkét gyereknél a szocializációra való képtelenség nem mégis hibás szülői hozzáállás miatt alakult-e ki? Vagy örökölhettek erre hajlamosító géneket? Kinga lányom egyébként még Peti megszületése előtt még velünk is zárkózott volt: nem örült, ha simogatom, babusgatom (Peti ennek pl. jobban örül), ő maga sem érzésből simogat, hanem tudja, hogy én azt mondtam neki, hogy az nekem jól esik... Kinga egyébként rajzolásban van elmaradva, talán most kezdi magát lerajzolni, egyáltalán valamit ábrázolni. Mi a férjemmel alapvetően csendesek vagyunk, és szerintem a kapcsolatunk is harmonikus.
Már teljes a káosz a fejemben, ezért megköszönném, ha megtisztelne figyelmével.
Köszönettel: Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Nem hiszem, hogy a Peti vagy akár Kinga problémájával kapcsolatban bármiben többet tudnék mondani, mint az előttem megkérdezett szakemberek. Felelőtlenség lenne, ha pusztán az Ön levelében leírtak alapján bármit kijelentenék, ráadásul a kérdéskör nekem nem is szakterületem. Mindössze egy néhány apró közhelyet tudok hozzáfűzni ahhoz, amit leírt. Az egyik az, hogy a gyerekek roppant széles skálán helyezkednek el atekintetben, hogy mennyire nyitottak vagy zárkózottak, mennyire esik jól nekik a testi érintés, mennyire simulékonyak vagy bújósak, távolságtartóak és hűvösek. Az én nagyobbik fiam az első perctől tiltakozott a sok ölelés, babusgatás vagy a kenguruban hordozás ellen, babakocsiban, saját ágyában érezte jól magát, soha önként egy puszit nem adott nekem, az én érintésemet is inkább csak elviseli, mint afféle anyai heppet. Egyébként is zárkózott, érzelmeit nem kimutató valaki, akinek mióta tíz éves elmúlt, semmit sem tudok a „magánéletéről”. Ezzel együtt egy maradéktalanul egészséges, ígéretes, normális férfipalántának élem meg őt, aki azért kommunikáció terén is eléri ma már az „elég jó” szintet. Ha érzéseiről nem is, de igényeiről kielégítően tudósít, egyébként pedig jól teljesít és sok örömét leli az életben, a társas kapcsolatok terén is. Ráadásul ez a zárkózottság a nemétől tökéletesen független – ilyetén jellemzőit nem tőlem, hanem rajtam keresztül az édesanyámtól örökölhette, aki szintén jól teljesítő magán- és szakember volt egész életében, bár a testi érintés vagy az érzelmek kommunikációja soha nem volt az erősségei között. Az emberi jellemzők egészen széles skáláját tekinthetjük normálisnak, az emberek sokfélék és mindenkiben lehetnek értékek. Ma hajlamosabbak vagyunk diagnosztikus cédulákat ragasztani a különféle többé-kevésbé szélsőséges jelenségekre. Ha Kinga most nehezebben alkalmazkodik mint a többi gyerek, az sok mindennek az eredménye lehet – akár annak is, hogy a családban most nyilván van egy kimondatlan alapfeszültség, amit ő érez és minél kimondatlanabb, minél nehezebben megfogható a számára, annál közvetettebben reagálja le ő maga. Aztán az óvónők látásmódját is torzíthatja, ha esetleg fülükbe jutottak Peti nehézségei. Az Önök szeme is nyilván jobban rálát most a bajra, mint a jóra. És akkor még nem számoltunk azokkal a szintén lappangó feszültségekkel, amelyek Önöket, a két szülőt terhelik a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmak miatt. Így látatlanban csak azt tudom kívánni, hogy Önök, felnőttek őrizzék meg az arányérzéküket abban, hogy valójában mekkora is a baj, és hogy higgyenek a gyermekeik értékeiben, saját maguk mint szülők sikerességében, tudjanak örülni a gyermekeiknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne vegyék igénybe az egyébként kiválóan képzett magyar szakemberek tudását, segítségét, fejlesztő kapacitását. Kérem, ha úgy érzi, a helyzetben további támogatásra, árnyaltabb segítségre van szüksége, szeretne többet elmondani és több reakciót kapni, keressen föl bizalommal a honlapon található telefonszámon.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:24
Nem hiszem, hogy a Peti vagy akár Kinga problémájával kapcsolatban bármiben többet tudnék mondani, mint az előttem megkérdezett szakemberek. Felelőtlenség lenne, ha pusztán az Ön levelében leírtak alapján bármit kijelentenék, ráadásul a kérdéskör nekem nem is szakterületem. Mindössze egy néhány apró közhelyet tudok hozzáfűzni ahhoz, amit leírt. Az egyik az, hogy a gyerekek roppant széles skálán helyezkednek el atekintetben, hogy mennyire nyitottak vagy zárkózottak, mennyire esik jól nekik a testi érintés, mennyire simulékonyak vagy bújósak, távolságtartóak és hűvösek. Az én nagyobbik fiam az első perctől tiltakozott a sok ölelés, babusgatás vagy a kenguruban hordozás ellen, babakocsiban, saját ágyában érezte jól magát, soha önként egy puszit nem adott nekem, az én érintésemet is inkább csak elviseli, mint afféle anyai heppet. Egyébként is zárkózott, érzelmeit nem kimutató valaki, akinek mióta tíz éves elmúlt, semmit sem tudok a „magánéletéről”. Ezzel együtt egy maradéktalanul egészséges, ígéretes, normális férfipalántának élem meg őt, aki azért kommunikáció terén is eléri ma már az „elég jó” szintet. Ha érzéseiről nem is, de igényeiről kielégítően tudósít, egyébként pedig jól teljesít és sok örömét leli az életben, a társas kapcsolatok terén is. Ráadásul ez a zárkózottság a nemétől tökéletesen független – ilyetén jellemzőit nem tőlem, hanem rajtam keresztül az édesanyámtól örökölhette, aki szintén jól teljesítő magán- és szakember volt egész életében, bár a testi érintés vagy az érzelmek kommunikációja soha nem volt az erősségei között. Az emberi jellemzők egészen széles skáláját tekinthetjük normálisnak, az emberek sokfélék és mindenkiben lehetnek értékek. Ma hajlamosabbak vagyunk diagnosztikus cédulákat ragasztani a különféle többé-kevésbé szélsőséges jelenségekre. Ha Kinga most nehezebben alkalmazkodik mint a többi gyerek, az sok mindennek az eredménye lehet – akár annak is, hogy a családban most nyilván van egy kimondatlan alapfeszültség, amit ő érez és minél kimondatlanabb, minél nehezebben megfogható a számára, annál közvetettebben reagálja le ő maga. Aztán az óvónők látásmódját is torzíthatja, ha esetleg fülükbe jutottak Peti nehézségei. Az Önök szeme is nyilván jobban rálát most a bajra, mint a jóra. És akkor még nem számoltunk azokkal a szintén lappangó feszültségekkel, amelyek Önöket, a két szülőt terhelik a gyerekekkel kapcsolatos aggodalmak miatt. Így látatlanban csak azt tudom kívánni, hogy Önök, felnőttek őrizzék meg az arányérzéküket abban, hogy valójában mekkora is a baj, és hogy higgyenek a gyermekeik értékeiben, saját maguk mint szülők sikerességében, tudjanak örülni a gyermekeiknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne vegyék igénybe az egyébként kiválóan képzett magyar szakemberek tudását, segítségét, fejlesztő kapacitását. Kérem, ha úgy érzi, a helyzetben további támogatásra, árnyaltabb segítségre van szüksége, szeretne többet elmondani és több reakciót kapni, keressen föl bizalommal a honlapon található telefonszámon.
Frank Orsolya 2010. 10. 09. 17:24
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
.jpg){kind=small}
