|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Kedves Orsolya!
Lassan 12 éves lányommal kapcsolatban szeretnék Önhöz fordulni. A lányom most hatodik osztályos, jó eszű gyerkőc. Eddig nagyon jól megélt abból, amit az órán magára szedett, hétvégenként a "magolós" tárgyakból kikérdeztem, de most már ez a tanulás kevés. Csak az a baj, hogy saját szavaival élve utál tanulni, mert neki a szabadság a fontosabb. És minden olyan unalmas. Többször beszéltünk róla hogy most már óráról órára kell tanulni, mindig bólogat de aztán nem úgy csinálja, ha számon kérjük, ordít. Még az anyag elolvasására se veszi a fáradságot. Be is jöttek rosszabb jegyek, de mintha ez sem érdekelné. Nemcsak az iskolában, hanem itthon is nagyon ritkán fogékony a világ érdekességeiről beszélni, filmet nézni és mindig is ilyen volt. Most bekorlátoztuk a telefon használatát, amit szépen be is tart, próbáltam motiválni hogy plusz telefon-percekre gyűjthet ha tanul, de nem akar így se nekilendülni. Amiért erőfeszítést kell tenni, az már nem érdekli. (Nagyon nehezen lehet rávenni új dolgokra is, szinte kényszeríteni kell, pl most nagy nehezen megtanítottam kötni, persze aztán rájött, hogy az milyen jó dolog) Én nem gondolom hogy órákon át nyüstölném a tanulással, de neki most az a dolga hogy odategye magát legalább egy kicsit. Beszélgettünk róla, hogy milyen esélyei vannak azoknak, akik jobb gimnáziumokba kerülnek be és milyen a rossz jegyekkel rendelkezőknek. Az a kérdésem, hogy hogyan lehetne őt a tanulásra buzdítani: a számára kedves tevékenységek megvonásával? Hol lehet az elakadás nála? Köszönettel: Zsuzsa
Lassan 12 éves lányommal kapcsolatban szeretnék Önhöz fordulni. A lányom most hatodik osztályos, jó eszű gyerkőc. Eddig nagyon jól megélt abból, amit az órán magára szedett, hétvégenként a "magolós" tárgyakból kikérdeztem, de most már ez a tanulás kevés. Csak az a baj, hogy saját szavaival élve utál tanulni, mert neki a szabadság a fontosabb. És minden olyan unalmas. Többször beszéltünk róla hogy most már óráról órára kell tanulni, mindig bólogat de aztán nem úgy csinálja, ha számon kérjük, ordít. Még az anyag elolvasására se veszi a fáradságot. Be is jöttek rosszabb jegyek, de mintha ez sem érdekelné. Nemcsak az iskolában, hanem itthon is nagyon ritkán fogékony a világ érdekességeiről beszélni, filmet nézni és mindig is ilyen volt. Most bekorlátoztuk a telefon használatát, amit szépen be is tart, próbáltam motiválni hogy plusz telefon-percekre gyűjthet ha tanul, de nem akar így se nekilendülni. Amiért erőfeszítést kell tenni, az már nem érdekli. (Nagyon nehezen lehet rávenni új dolgokra is, szinte kényszeríteni kell, pl most nagy nehezen megtanítottam kötni, persze aztán rájött, hogy az milyen jó dolog) Én nem gondolom hogy órákon át nyüstölném a tanulással, de neki most az a dolga hogy odategye magát legalább egy kicsit. Beszélgettünk róla, hogy milyen esélyei vannak azoknak, akik jobb gimnáziumokba kerülnek be és milyen a rossz jegyekkel rendelkezőknek. Az a kérdésem, hogy hogyan lehetne őt a tanulásra buzdítani: a számára kedves tevékenységek megvonásával? Hol lehet az elakadás nála? Köszönettel: Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Tudom, és értem, hogy az eszköztelenség és a tehetetlenség a legnagyobb kín – amikor tudjuk, mi lenne jó a gyermeknek, de semmilyen módon nem tudjuk rávenni, hogy a saját érdekét szolgálja…
Na de mi is a cél? Az a cél, hogy a gyermek tanuljon? Vagy az a cél, hogy a gyermek akarjon tanulni? Mert motivációt gyártani igen nehéz mutatvány – ahogyan bármely más érzelmet sem könnyű erővel kicsikarni.
A megvonás, a korlátozás: büntetés, erőszak, hatalomgyakorlás. A következménye kiszámítható: a gyerek vagy aktívan fellázad ellene, vagy ha erre nincs módja, akkor a lehető legmesszebb elhátrál, bezárkózik. Mi felnőttek se könnyen kapunk kedvet olyasmihez, amire kényszerítenek, amire nagy erőkkel próbálnak rábeszélni…
Ön és a férje nyilvánvalóan azért próbálja rávenni őt a tanulásra, hátha majd menet közben kedvet kap hozzá… A motiváció azonban – tartok tőle – nem így születik. A cél az, hogy ez a gyermek önjáró, ön-lelkesítő, önmotiváló legyen, magától, kedvvel tanuljon. Ehhez azonban – és most jön a legnehezebb, amit valószínűleg nem fog elfogadni tőlem – ehhez azonban egy időre le kellene venni róla a nyomást. Ha nem is egészen felfüggeszteni a tanulás-témát, de legalább az összes kényszerítő eszköz használatát megszüntetni. Ha folyton helyette akarunk, és ennyire akarunk, akkor neki nem marad tere, oka akarni semmit. Csak az ellenkezőjét.
Ha eddig olyan volt a gyermek, mint egy kötélen vontatott autó, hagyta magát húzni, akkor most időbe fog telni, amíg beindul a saját motorja, és megtanulja vezetni a saját kis kocsiját… De nemigen van más választás.
A gyermek tanulását sok minden motiválhatja. Első sorban a tanárok: az, ami órán történik, ami kettejük között végbemegy. Legfőképpen a sikerélmény. Ha van olyan tanár, aki hisz benne, sikerélményhez tudja juttatni, lelkesíteni tudja, akkor nyert ügye van. Másrészt a tanármódszertani felkészültsége, az, hogy mennyire tudja érdekessé tenni a tárgyát. Ha valami egész egyszerűen érdekelni kezdi a gyereket, akkor előbb-utóbb elkapja a gépszíj és tanulni fog belőle: már ha ráhagyjuk, ha engedjük végbe menni ezt a folyamatot. A tanár személyisége, kisugárzása mellett befolyásolhatják az osztály normái, hangulata. Motiválhatja a csoportdinamika: az, ha a gyerek nem akarja, hogy butábbnak, gyengébbnek lássák, mint másokat. Ebbe nehezen lát bele a szülő, és nem is szabad faggatni, kérdezgetni a gyermeket, hiszen a serdülés előrehaladtával egyre inkább védeni fogja a határait, egyre inkább elvárja majd, hogy magánélete legyen. Hogy ne tekintsük saját meghosszabbításunknak, hogy kopogjunk az ajtaján, ne nyúljunk a holmijához, ne rakjunk rendet a szekrényében, ne olvassunk bele naplójába, telefonjába, még a füzeteibe se, hogy lehessenek titkai.
Ha hagyunk neki időt, hogy a külső vezérlésű tanulásról átálljon a belső vezérlésű tanulásra, akkor a valódi erők jönnek játékba: mi érdekli, melyik tanár jó, merre nyílik a saját érdeklődése, kihez akar hasonlítani, odatartozni, mit diktál a saját hiúsága. Tudni már mindent tud: tudja, hogy nem akar polcot pakolni a Tescóban, tudja, hogy jobb élete lesz, ha tanul, mindent tud, amit elmondtunk neki. Legfőképpen úgyis a felnőttek, a szülők életviteléből tanul.
Ha eddig ekkora nyomás volt rajta tanulás-ügyben (büntetések, beszélgetések, stb.), akkor most egy ideig „már csak azért se” tanulhat, ha hű akar lenni a saját értékrendjéhez: a szabadsághoz, önrendelkezéshez. Ami nem azt jelenti, hogy nem fog tanulni, hanem azt, hogy ez az ellenőrzésünk nélkül, akár titokban is megtörténhet. Ismerek olyan gyereket, aki csak akkor tanul, ha a szülő nem látja… szinte érthetetlennek látták, vajon mitől egyre jobbak a jegyei.
Tudom, hogy nem könnyítettem meg a dolgukat, de a serdülés küszöbén nagyon nem lenne kívánatos, hogy egyre fokozódó nyomásgyakorlással vagy pláne büntetéssel terheljék-rongálják a kapcsolatukat.
Frank Orsolya 2017. 11. 05. 16:40
Tudom, és értem, hogy az eszköztelenség és a tehetetlenség a legnagyobb kín – amikor tudjuk, mi lenne jó a gyermeknek, de semmilyen módon nem tudjuk rávenni, hogy a saját érdekét szolgálja…
Na de mi is a cél? Az a cél, hogy a gyermek tanuljon? Vagy az a cél, hogy a gyermek akarjon tanulni? Mert motivációt gyártani igen nehéz mutatvány – ahogyan bármely más érzelmet sem könnyű erővel kicsikarni.
A megvonás, a korlátozás: büntetés, erőszak, hatalomgyakorlás. A következménye kiszámítható: a gyerek vagy aktívan fellázad ellene, vagy ha erre nincs módja, akkor a lehető legmesszebb elhátrál, bezárkózik. Mi felnőttek se könnyen kapunk kedvet olyasmihez, amire kényszerítenek, amire nagy erőkkel próbálnak rábeszélni…
Ön és a férje nyilvánvalóan azért próbálja rávenni őt a tanulásra, hátha majd menet közben kedvet kap hozzá… A motiváció azonban – tartok tőle – nem így születik. A cél az, hogy ez a gyermek önjáró, ön-lelkesítő, önmotiváló legyen, magától, kedvvel tanuljon. Ehhez azonban – és most jön a legnehezebb, amit valószínűleg nem fog elfogadni tőlem – ehhez azonban egy időre le kellene venni róla a nyomást. Ha nem is egészen felfüggeszteni a tanulás-témát, de legalább az összes kényszerítő eszköz használatát megszüntetni. Ha folyton helyette akarunk, és ennyire akarunk, akkor neki nem marad tere, oka akarni semmit. Csak az ellenkezőjét.
Ha eddig olyan volt a gyermek, mint egy kötélen vontatott autó, hagyta magát húzni, akkor most időbe fog telni, amíg beindul a saját motorja, és megtanulja vezetni a saját kis kocsiját… De nemigen van más választás.
A gyermek tanulását sok minden motiválhatja. Első sorban a tanárok: az, ami órán történik, ami kettejük között végbemegy. Legfőképpen a sikerélmény. Ha van olyan tanár, aki hisz benne, sikerélményhez tudja juttatni, lelkesíteni tudja, akkor nyert ügye van. Másrészt a tanármódszertani felkészültsége, az, hogy mennyire tudja érdekessé tenni a tárgyát. Ha valami egész egyszerűen érdekelni kezdi a gyereket, akkor előbb-utóbb elkapja a gépszíj és tanulni fog belőle: már ha ráhagyjuk, ha engedjük végbe menni ezt a folyamatot. A tanár személyisége, kisugárzása mellett befolyásolhatják az osztály normái, hangulata. Motiválhatja a csoportdinamika: az, ha a gyerek nem akarja, hogy butábbnak, gyengébbnek lássák, mint másokat. Ebbe nehezen lát bele a szülő, és nem is szabad faggatni, kérdezgetni a gyermeket, hiszen a serdülés előrehaladtával egyre inkább védeni fogja a határait, egyre inkább elvárja majd, hogy magánélete legyen. Hogy ne tekintsük saját meghosszabbításunknak, hogy kopogjunk az ajtaján, ne nyúljunk a holmijához, ne rakjunk rendet a szekrényében, ne olvassunk bele naplójába, telefonjába, még a füzeteibe se, hogy lehessenek titkai.
Ha hagyunk neki időt, hogy a külső vezérlésű tanulásról átálljon a belső vezérlésű tanulásra, akkor a valódi erők jönnek játékba: mi érdekli, melyik tanár jó, merre nyílik a saját érdeklődése, kihez akar hasonlítani, odatartozni, mit diktál a saját hiúsága. Tudni már mindent tud: tudja, hogy nem akar polcot pakolni a Tescóban, tudja, hogy jobb élete lesz, ha tanul, mindent tud, amit elmondtunk neki. Legfőképpen úgyis a felnőttek, a szülők életviteléből tanul.
Ha eddig ekkora nyomás volt rajta tanulás-ügyben (büntetések, beszélgetések, stb.), akkor most egy ideig „már csak azért se” tanulhat, ha hű akar lenni a saját értékrendjéhez: a szabadsághoz, önrendelkezéshez. Ami nem azt jelenti, hogy nem fog tanulni, hanem azt, hogy ez az ellenőrzésünk nélkül, akár titokban is megtörténhet. Ismerek olyan gyereket, aki csak akkor tanul, ha a szülő nem látja… szinte érthetetlennek látták, vajon mitől egyre jobbak a jegyei.
Tudom, hogy nem könnyítettem meg a dolgukat, de a serdülés küszöbén nagyon nem lenne kívánatos, hogy egyre fokozódó nyomásgyakorlással vagy pláne büntetéssel terheljék-rongálják a kapcsolatukat.
Frank Orsolya 2017. 11. 05. 16:40
Olvasói értékelés: 5 / 5
.jpg){kind=small}
