Nagyon anyás kisgyerek

Kedves Nikoletta!

Mindig öröm a számomra, amikor egy szülő mélyebben meg akarja érteni a gyereke viselkedését. Valóban a mi racionális felnőtt gondolkodásunk számára sokszor kész rejtély, mi mozgatja a kicsiket. Azt gondolom, itt is épp az a kulcs, hogy az ovis korú gyerek nem abban az értelemben gondolkodik racionálisan, ahogyan mi, felnőttek értjük ezt. Ezzel együtt az ő viselkedésének is van egy hibátlan logikája.

Az első kérdés, ami felvetődött bennem, az volt, vajon mióta megy ez a huzavona, mióta elvárás a kislánnyal szemben, hogy aludjon ott a nagyszülőknél, akkor is, ha többször jelezte, hogy ez nem esik jól neki. Egy kisgyerek természetes helye az anyja mellett van, ugyanakkor az idő múltával fokozódó kíváncsiság, felfedező ösztön működik benne, amivel mindenféle helyzetet meg akar ismerni, ki akar próbálni. A kulcs az, hogy ez az ő tempójában, az ő kíváncsiságától hajtva történjen. Ha egy kisgyerek megérzi, hogy az anyukája el akarja távolítani, akkor természetesen megkapaszkodik. Sokszor előfordul, hogy egy kisgyerekkel elindul egyfajta ingajáték, ahol a szülő le akarja őt választani, a gyerek kapaszkodni kezd, a szülő még jobban igyekszik a tervet keresztülvinni, a gyerek nem érti, miért akarják őt eltávolítani, megijed és kapaszkodik, és így egymásra licitálva rontják a helyzetet.
Alapelvnek tekintem, hogy amikor egy gyerek még kicsi és nem tudjuk racionálisan megbeszélni vele a viselkedése mozgatóit (és erről 7-8 év alatt nemigen lehet szó), akkor ne erőltessük, akkor se, ha nem értjük, mi történik. Legyen elég az: valami nem megy neki, biztos van rá oka. Addig is, amíg ezt az okot nem értjük, az erőltetéstől érdemes elállni. Nyilvánvalóan árt neki az a valami, akkor is, ha nem látjuk, hogyan. Az ovis korosztály lelki életében a varázs, a fantázia, a mágia az uralkodó működés, mindent elhisznek, mindent elképzelnek, azt gondolják, minden megtörténhet, és egészen minimális fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan működik a valóság. Ha a kislány bizonytalan és fél a nagyszülőknél az anyukája nélkül, akkor ez egy olyan erős érzelem, amihez észérvekkel nem tudunk hozzáférkőzni, hiába magyarázzuk el neki, miért indokolatlan a félelme.

Azokból a sorokból, amit a "köszöntsük egymást" incidensről ír, az a benyomásom támadt, hogy szeretné, ha a gyerek akkor tudna leválni, amikor Ön kéri, és akkor tudna újra kötődni, amikor Ön kéri. Amikor az anyukája megérkezik, a gyerekben vegyes érzelmek munkálnak. Első a szemrehányás: miért kellett engem eltávolítani, leválasztani; a második pedig a megtapadás a helyzetben: ha már végre játszom, akkor hagyj játszani... Eleve, a kisgyerekek nagyon nehezen teszik át a figyelmüket egyik dologról a másikra, ez egy fejlett idegrendszernek is megterhelő feladat.

Leveléből nem derül ki a kontextus, nem tudom pontosan, miért "kell" a kisgyereknek a nagyszülőknél lennie, és mióta alakult ki a huzavona ezzel kapcsolatban, de én azt hiszem, az lenne mindannyiuknak a legjobb, ha egy időre szüneteltetnék mindazt, amire így "rágörcsölt" a család, mert az ilyesmi egyre fokozódó feszültséget szokott okozni. Ha eltelik egy kis idő, pár hónap, egy év, akkor lehet, hogy a kislány érik annyit, hogy már hajlandó legyen máshol aludni...

Hogy a nagyszülők viselkedését ő hogyan éli meg, arról megint csak nem lehet elképzelésünk: az ő optikájából egészen más a világ, mint a miénkből. Bárhogyan légyen is a dolog, úgy érzem, a kislány azt kérné, hogy inkább csak nappal legyenek vele a nagyszülők, de az elalvással és az éjszakával kapcsolatos terület már a családban, a megszokott módon menjen végbe. Az ilyen korú gyerekeknek az elalvás és az éjszaka még ingoványos, veszélyes, különös terület, sok kisgyerek még a saját otthonában, szüleitől pár méterre is szorongásokat él meg. Számos kérdés ilyenkor kerül napirendre a biztonsággal, odatartozással, élettel, halállal, egyedül maradással kapcsolatban. Olyan ez, mintha ők még valami mitikus ősködben viaskodnának az emberi lét néhány alapkérdésével - és a biztonságérzetük épp ebben a korban a leginkább ingatag. Szinte mindegy miért: ha a gyermek jelzi, mi az neki biztonságérzetet és mi nem, én hajlanék rá, hogy kielégítsem a lelki szükségleteit (tehát nem, ez nem zsarolás), épp a későbbi stabilitás érdekében. A gyerek akkor stabil, ha a saját tempójában válhat le és abban a hitben élhet, hogy bárhol járok is, a szüleimhez mindig lesz hozzáférésem.

További sok örömöt kívánok a családi életükhöz, üdvözlettel: Frank Orsolya 2018. 01. 07. 16:48