|
|
Frank OrsolyaPszichológus, családi kommunikációs szakértőPszichológus, Gordon-instruktor CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer? Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel. Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt: Elérhetőségeim: E-mail: posta@arete.hu Honlap: http://www.szeresdjol.hu |
Kérdezz-felelek
Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.
Üdvözlöm! Kislányom 2015. szeptemberében kezdené kötelezően az óvodát, akkor lesz három és fél éves. Én még egy évet itthon tartanám, lehetőség van felmentésre, de a jelenlegi szabályozás elég homályosan fogalmaz, hogy milyen jogcímen és ki élhet vele. Kislányom kruppos , minden enyhébb felsőlégúti betegségnél előjön, ezértr is szeretném a halasztást. Másrészt kislányom idegen környezetben idegen emberekkel visszahúzódó. Nem fél, ezt mindig elmondja, cxsak zavarja az új környezet, emberek. Érdeklődő, de még nem kapcsolódik be a játékba más gyerekekkel, csak az unokatestvéreivel. már kisbabakorában is nagyon élénk figyelő gyerek volt, sosem volt bambán bámuló kisbaba, doktornőnk is megjegyezte már pár napos korában hogy milyen figyelő érdeklődő. Sosem fejlesztgetem tudatosan, de magától érdeklik számok betűk, ismeri az össes betűt, párat már le is tud írni, ember nagy részleteséggel rajzol, arcon szemgolyó szemölkdök, kézen ujjak megjelennek. Minden a jó megfigyelőképességével lehet kapcsolatban. Én ennek is tulajdonítom hogy ismeretlen emberekkel helyen visszavonul, talán túl sok az inger, mert utólag mindenről nagy részletességgel beszámol. Szerető gondoskodó családban nevelkedik, én örömmel vagyok vele itthon, nagyszülökkel és férjemmel élünk együtt. Hosszas bemutatás után az lenne a kérdésem, hogy ha sikerül felmentetnem egy évre, és majd csak négy és fél évesen kerül óvodába, ezzel megnehezítem majd a beilleszkedést? Túl késői találkozás lesz ez a kortárs csoporttal? Játszótérre, lovagolni jár, óvodás unokatestvérekkel találkozik. Kicsit félek, hogy kimarad egy lépcső, hogy hogyan kell együttműködni más gyerekekkel. Szerintem most biztosan nem érett még a közösségre, pláne hogy ez az óvoda esetében 30 as létszámú csoportot, leterhelt óvónőket jelent. Valahol mélyen az az érzésem, hogy ha itthon szeretet gondoskodás veszi körül, akkor a legjobb helyszín a "szocializálódásra" de valamiért ezt mostanában az óvodától várják. Én örömmel lennék vele itthon, csak nem tudom mennyire nehezítem meg neki később a beilleszkedést. Sajnos védőnőnk akinek a kezében van a felmentés joga, biztosan óvoda párti, úgy érzem, elkényeztetettnek tekinti lányomat, mondta is hogy majd az óvodában már nem fogják babusgatni (te jó ég) és másik ilyen visszahúzódó kislányt is elkültdek mindenféle vizsgálatra hogy nem autista e és ne lepődjek meg ha őt is küldik (na itt ment el végképp a kedvem az óvodától. Kislányom kifejezetten empatikus, bújós gyerek, gyönyörűen beszél kerek mondatokban, érdekli a külvilág, autizmusnak nyoma sincs, és nem szeretném, hogy ilyenekkel vegzálják. elnézést hosszú levelemért!
Kedves Levélíró!
Nekem nagyon tetszik az Ön kislánya! Egy olyan tényt példáz, amit régivágású védőnők és óvónők gyakran elfelejtenek: a gyerekek NEM EGYFORMÁK. Ahogyan a felnőttek sem egyformák, úgy a gyerekek sem. Akinek gyermeke van, akkor jár el helyesen, ha - úgy mint Ön - türelemmel és megengedő kíváncsisággal, odafigyeléssel szemléli, vajon kit és mit kapott a keze közé fölnevelni, vajon milyen csoda bontakozik ki a kis lényből, aki napról napra velünk él. Azt hallom ki a sorai közül, hogy a legfontosabb engedély, amire ennek a kislánynak ebben a szakaszban szüksége van, az a következő: a SAJÁT TEMPÓM! Engedjétek meg, hogy a megfigyelés és a részvétel közötti átmenetet a nekem komfortos tempóban kezeljem! Mert szemlélődő vagyok, és a szemlélődésben nagyobb biztonságban érzem magam, mint a részvételben. Ez a kislány ilyen, ennek rengeteg gyümölcsét és előnyét tudja majd megélni, ha addig sikerül őt megőrizni az ilyen autizmus-kereső, minden kicsit is különleges dolgot stigmatizáló és gyanúba keverő védőnőktől és pedagógusoktól... Nagyon helyes ösztönnel jár el, amikor az ilyen hatásoktól óvni akarja a gyermekét. Sosem szűnök meg hangsúlyozni (és lehet, hogy most nem ezt esik jól hallani, de fontosnak tartom): a pedagógusok és az intézmények komoly sérüléseket tudnak okozni a kicsiknek. Ha a gyermeke azt "kéri", hogy a saját tempójában merülhessen alá a közösségben és mindig legyen kiútja a szemlélődésbe, a reflexióba, akkor igen, azt gondolom, igaza van és nem lenne helyes elárasztani őt az óvodás élethelyzettel, azzal az ingertömeggel, ami napi 5-8 órában, heti 5 napon úgy éri őt, hogy nincs választása. Míg egy gyerek működhet teljesen jól társas helyzetben, amikor azt válaszhatónak éli meg, addig reagálhat egészen komoly boldogtalansággal, ha ráébred, hogy az ingergazdag társas helyzet immár csapda, nem választhat, akár akarja, akár nem, ez lesz, és nagy töménységben. Tehát az én meglátásom szerint is valami olyan helyzet lenne jó, ahol ő szokhatja az óvodás élethelyzetet, de nem erőltetik túl, nem terhelik túl vele és fokozatos az átmenet. Voltak és talán máig is vannak alternatív óvodák, akár a Waldorf is lehet ilyen, ahol a beszoktatás gyerek-specifikus és adott esetben fokozatos, illetve a gyerekek délben elvihetők, egy-egy nap otthon marafádzól sem dől össze a világ.
Végül pedig hadd hívjam föl a figyelmét egy olyan jelenségre, még így jóval az iskolakezdés előtt, amely épp a boldog, figyelmes, szerető családban nevelkedő gyerekeket fenyegeti. Ez pedig - és számos ilyennel találkoztam - egész egyszerűen az, hogy az ilyen gyerekek egyáltalán nincsenek felkészülve arra, hogy létezhet helyzet, ahol őket nem szeretik. A jól szeretett, sok finomsággal és gondoskodással körülvett, gyanútlan és bizalomtelt gyerekek néha egészen lebénultan és eszköztelenül állnak az előtt, ha őket nem szeretik vagy plána ellenszenvvel, féltékenységgel, irigységgel kezelik pedagógusok vagy osztálytársak, más szülők. Egészen meg tudnak rendülni attól, hogy hogyan lehetnek az emberek gonoszok, hogyan lehet őt nem szeretni, és sokszor el sem mondják a szülőknek, részben mert nem tudják megfogalmazni, részben mert elhiszik, hogy bennük van valami rossz; részben pedig mert annyira idegen a saját családjuktól ez a dolog, hogy azt sem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Az én véleményem az, hogy mindig a tanárt kell választani; fontos az iskola IS, fontosak, nagyon fontosak az osztálytársak, az osztály szociológiai összetétele is; de a legfontosabb az óvónő, tanítónő, tanárok személyisége.
Sok sikert! Frank Orsolya 2014. 12. 17. 23:10
Nekem nagyon tetszik az Ön kislánya! Egy olyan tényt példáz, amit régivágású védőnők és óvónők gyakran elfelejtenek: a gyerekek NEM EGYFORMÁK. Ahogyan a felnőttek sem egyformák, úgy a gyerekek sem. Akinek gyermeke van, akkor jár el helyesen, ha - úgy mint Ön - türelemmel és megengedő kíváncsisággal, odafigyeléssel szemléli, vajon kit és mit kapott a keze közé fölnevelni, vajon milyen csoda bontakozik ki a kis lényből, aki napról napra velünk él. Azt hallom ki a sorai közül, hogy a legfontosabb engedély, amire ennek a kislánynak ebben a szakaszban szüksége van, az a következő: a SAJÁT TEMPÓM! Engedjétek meg, hogy a megfigyelés és a részvétel közötti átmenetet a nekem komfortos tempóban kezeljem! Mert szemlélődő vagyok, és a szemlélődésben nagyobb biztonságban érzem magam, mint a részvételben. Ez a kislány ilyen, ennek rengeteg gyümölcsét és előnyét tudja majd megélni, ha addig sikerül őt megőrizni az ilyen autizmus-kereső, minden kicsit is különleges dolgot stigmatizáló és gyanúba keverő védőnőktől és pedagógusoktól... Nagyon helyes ösztönnel jár el, amikor az ilyen hatásoktól óvni akarja a gyermekét. Sosem szűnök meg hangsúlyozni (és lehet, hogy most nem ezt esik jól hallani, de fontosnak tartom): a pedagógusok és az intézmények komoly sérüléseket tudnak okozni a kicsiknek. Ha a gyermeke azt "kéri", hogy a saját tempójában merülhessen alá a közösségben és mindig legyen kiútja a szemlélődésbe, a reflexióba, akkor igen, azt gondolom, igaza van és nem lenne helyes elárasztani őt az óvodás élethelyzettel, azzal az ingertömeggel, ami napi 5-8 órában, heti 5 napon úgy éri őt, hogy nincs választása. Míg egy gyerek működhet teljesen jól társas helyzetben, amikor azt válaszhatónak éli meg, addig reagálhat egészen komoly boldogtalansággal, ha ráébred, hogy az ingergazdag társas helyzet immár csapda, nem választhat, akár akarja, akár nem, ez lesz, és nagy töménységben. Tehát az én meglátásom szerint is valami olyan helyzet lenne jó, ahol ő szokhatja az óvodás élethelyzetet, de nem erőltetik túl, nem terhelik túl vele és fokozatos az átmenet. Voltak és talán máig is vannak alternatív óvodák, akár a Waldorf is lehet ilyen, ahol a beszoktatás gyerek-specifikus és adott esetben fokozatos, illetve a gyerekek délben elvihetők, egy-egy nap otthon marafádzól sem dől össze a világ.
Végül pedig hadd hívjam föl a figyelmét egy olyan jelenségre, még így jóval az iskolakezdés előtt, amely épp a boldog, figyelmes, szerető családban nevelkedő gyerekeket fenyegeti. Ez pedig - és számos ilyennel találkoztam - egész egyszerűen az, hogy az ilyen gyerekek egyáltalán nincsenek felkészülve arra, hogy létezhet helyzet, ahol őket nem szeretik. A jól szeretett, sok finomsággal és gondoskodással körülvett, gyanútlan és bizalomtelt gyerekek néha egészen lebénultan és eszköztelenül állnak az előtt, ha őket nem szeretik vagy plána ellenszenvvel, féltékenységgel, irigységgel kezelik pedagógusok vagy osztálytársak, más szülők. Egészen meg tudnak rendülni attól, hogy hogyan lehetnek az emberek gonoszok, hogyan lehet őt nem szeretni, és sokszor el sem mondják a szülőknek, részben mert nem tudják megfogalmazni, részben mert elhiszik, hogy bennük van valami rossz; részben pedig mert annyira idegen a saját családjuktól ez a dolog, hogy azt sem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Az én véleményem az, hogy mindig a tanárt kell választani; fontos az iskola IS, fontosak, nagyon fontosak az osztálytársak, az osztály szociológiai összetétele is; de a legfontosabb az óvónő, tanítónő, tanárok személyisége.
Sok sikert! Frank Orsolya 2014. 12. 17. 23:10
Olvasói értékelés: 5 / 5
.jpg){kind=small}
