Kedves Orsolya!

Nagyon szeretném a segítségét kérni.Elég mély lelki válságban tengődünk, mély lelki helyzetbe jutottunk el. Férjemmel szeretettel neveljük két gyermekünket. Van egy lassan 4 éves kisfiunk, és egy hamarosan 1 éves kisfiunk. A hatalmas problémánk nem más, mint a testvér-féltékenység.
Tavaly augusztus végén született meg második gyermekünk. Addig semmi gondunk nem volt az első gyermekünkkel. Tavaly novemberben kezdtük tapasztalni nála a féltékenység jeleit: a születésnapján kezdte dobálni a játékait, dühösködött. ütögetni kezdte a picit. Ezen kívül senkinek nem engedte, hogy megfogja a kistestvérét, kivéve nekem. Ezt mi a féltékenység jelének értelmeztük. Férjem szüleivel nagyon jó a kapcsolatunk. Nagyobbik fiunk nagyon szereti a mamát és a papát, születése óta napi kapcsolatban vannak. Tavaly novemberben, amikor tapasztaltuk, hogy féltékeny, átengedtük a mamáékhoz őt egy napra, majd egy ottalvásra, és így tovább. Amikor láttuk, hogy kicsit "ki van készülve" lelkileg, átment a mamáékhoz, hogy ott egy kicsit feltöltekezzen. Amikor hazajött, higgadtabb is volt, mint előtte, tehát úgy gondoltuk, jól cselekedtünk. Azt sem akartuk, hogy itthon tartsuk minden áron, mert annak sem láttuk értelmét, hogy megutálja a testvérét, éppen elég, hogy féltékeny rá, amivel tisztában vagyunk hogy teljesen normális dolog: 3 évig csak ő volt, és hirtelen belépett az életébe valaki, aki elveszi tőle anyát-apát. Tavaly novembertől mostanáig tart az a dolog, hogy át-átengedjük a nagyszülőkhöz, hogy feltöltekezzen, csakhogy valahogy mindig többet volt ott: az 1-2 napból 5-6 nap lett. Van ugyanis a Balatonon egy nyaralójuk a mamáéknak, így ott is volt velük 1-2 napot, de amikor hazajöttek nem haza akart jönni a kisfiunk, hanem a mamáékhoz akart menni, ordított, sírt, egyáltalán nem volt hajlandó hazajönni. így persze ott is 1-2 napot tartózkodott. Összességében így aztán 4-5 nap lett egy alkalommal a dologból.
A féltékenysége egyébként hullámzó: hol erősebb, hol gyengébb. Kistestvérét szereti, de mondhatni: egyszer ellöki, másszor megöleli. Most ott tartunk, hogy nem hajlandó hazajönni. Ha haza is hozzuk, bánatos, szinte lelki beteg, egyre azt mondogatja: mama hiányzik. Velem mint édesanyjával szemben elutasító, távolságtartó, sokszor meg sem simogathatom, eltol magától. Nyilvánvaló, hogy úgy könyveli el magában a dolgot, hogy anya a kistestvéremé, engem már nem szeret annyira. Persze nem így van, de valószínű, hogy ő így érzi. Két hét múlva kezdődik az óvoda, most fogja kezdeni. Direkt nem adtuk óvodába tavaly szeptembertől, pedig már mehetett volna, hiszen novemberben lett 3 éves. Pontosan azért hagytuk, hogy itthon legyen még egy évet, mert augusztus végén született a kistestvére, és nem akartuk azt, hogy úgy érezze, hogy azért kell elmennie otthonról, mert jön a pici. Ezen kívül nem eszem ágában sem volt a számomra könnyebb megoldást választani, miszerint akkor egyedül lehettem volna otthon a picivel, több időt tölthettem volna vele, több időm maradt volna a házimunkára, esetleg magamra is. Ezt helyes döntésnek tartjuk, hiszen ismerünk olyan eseteket, ahol így tettek, nevezetesen hogy "elküldték" óvodába a nagy testvért szinte a kicsi születése után, és balul is sült el a dolog: a mai napig nem is szereti egymást a két gyerek, vagy pszichés problémái lettek a nagynak, ami például abban nyilvánult meg, hogy szobatisztaság után bepisilt újra, stb.
Olyan helyzetbe jutottunk el tehát, hogy a nagyszüleihez jobban ragaszkodik nagyfiunk, hazajönni egyszerűen nem hajlandó. Velem sehova nem akar eljönni, játszótérre, boltba, sehova. Félünk, hogy egy ilyen instabil lelki helyzetre hogyan építjük rá az óvodát, ahova most már kötelező mennie, hiszen 4 éves lesz. Azon kívül hogyan viszem óvodába, ha nincs is itthon, illetve el sem jön velem sem oda, sem máshova. Egyébkén igen hisztis, ingerlékeny, minden apró dolgon "pattan", látjuk, hogy nincs rendben lelkileg, meg persze már mi sem, ebben a nehéz helyzetben mindenki kikészül, hosszú távon nem tartható fent.
Abban kérem tehát a segítségét, kedves Orsolya, hogy hogyan tudnánk "visszaédesgetni" hozzánk, a családjához. Amint írtam, próbáltam megtenni, hogy kettesben elmenjek vele vásárolni, játszani, mintegy "anya-napot" tartani, de hogyan, ha el sem jön velem. Apával hármasban is voltunk vele tegnap, de akkor is csak azt mondogatta, hogy hiányzik a mama. Közben persze figyelnünk kell a kisebbik fiunkra is, őt sem "passzolhatjuk le" napokra, hogy csak a nagyfiúnkkal legyünk hármasban, mert akkor meg a kicsinek sérül a lelki világa. Egy sakk-matt helyzetben vagyunk, bármelyik ujjunkat harapjuk, mindegyik fáj. Csak azt nem tudjuk, hogyan is oldjuk meg egy a szörnyű mély helyzetet.

Segítségét előre is megköszönve maradok tisztelettel:
Veronika, egy nagyon féltékeny és emellett igen érzékeny 4 éves kisfiú anyukája